A vonat elrobog arra a távoli tájak felé.

Látom, nézi egy kisfiú, állva a bakterház mellé.

De milyen különös! A kisfiú mintha csak én lennék,

És az őrház is olyan, mint amilyenben születtem én.

Egyszerre, mintha csak én is azon a vonaton ülnék,

Elvonul előttem az ablaknál a számtalan sok kép.

A képekben az események peregnek sorra elém.

Mintha vetítenék, és mégis, mintha én is ott lennék.

Látom, hogy valaki az ablakon merőn néz kifelé

Vágányok, kitérők, hidak integetnek sorra felé.

„Látod, itt vagyunk, ahogyan megálmodtál, s megterveztél

Megépítve biztosítjuk a pályát, a felépítményt.”

Amott valaki a vágányon gyalogol, s mindent megnéz.

Kezében méőeszköz, papír, és valamit épp megmér.

Majd vált a kép. Egy asztalnál ülve másokkal tárgyal épp.

Vitázik és érvel, s tán védi egy szakma tekintélyét.

Megint egy kép, de nem örömteli, hanem baljós a kép,

Rongálás, baleset tárja fel szomorún helyszínét.

Miközben mentenek, s helyreállítják, ami tönkremén,

Valaki társaival keresi a baj eredetét.

Majd ismét egy újabb kép, amelyet látva felismerém,

Hogy valaki egy megépült vágányt helyez üzembe épp.

Majd távolabb valaki a tél kellős közepén nehéz

Küzdelmet vív többekkel együtt a járható pályáért.

Vagy amott, egy épület, mely régi ugyan, de oly szép.

Már üres, elhagyott, de olyan büszkén, erősen áll még,

Valaki még küzd érte, hiszen még menteni szeretné,

Pedig már aláírták a halálos ítéletét.

És nincs vége. Jönnek az eseményképek egymás mögé,

Mint a búza, vagy mint a konkoly ömlik a néző elé.

Valaki próbálkozik és a megoldást keresé,

De a képsor megszakad, és ablakon át a ködbe mén.

A vonat már elrobogott, már szinte a távolba vész,

De róla valaki hosszan, elmenőn integet felém,

Döbbenten ismerem fel, hogy a „valaki” nem más, mint én!

Én vagyok az, aki távozón integet vissza felém.

Egyszerre felderít és elszomorít e különös kép,

Mert amiről szólt, küzdve is, valahogy kedves volt és szép.

„Ejnye, no! Volt, vége – legyintek rá – , hiszen jön vonat még,

és felülhetsz arra újra!” Fel bizony, fel még; mondanék:

Igen fel …de már csak úgy, utasként...

Debrecen, 2006. 05. 04-én