Pfaff Ferenc 1851-ben született Mohácson. Édesapja korai halála után édesanyja egyedül nevelte. A középiskola elvégzése után Budapesten folytatta tanulmányait az 1871-ben újonnan alapított Királyi József Műegyetemen, amely a világon elsőként kapott egyetemi rangot a műszaki felsőoktatási intézmények közül. Az egyetem Mérnöki Szakosztályán került közvetlen kapcsolatba az építészettel. Steindl Imre tanítványaként vett részt az egyetem szervezte nyári építészeti felmérő táborokban. Az 1. ábrán Pfaff Ferencnek a szászsebesi (Sebeş) kápolnáról készített felmérési rajza látható.

Diplomája megszerzése után a Steindl vezette tanszéken tanársegéd, majd egyetemi magántanárként mérnök munkatársa is lett professzorának. Az oktatást is hivatásának tekintette. Az Egyetemi Magántanárok Egyesülete képviselőjének választotta, és a Magyar Mérnökök és Építészek Kamarájának is tagja volt. Több cikket és könyvet írt, például az építész technikusok oktatásáról. A közel tízéves szoros kapcsolata Steindllel annak fő műve, az Országház kiviteli terveinek készítésekor, 1885 körül meglazult. Ekkortájt az egyetemi oktatói ranglétrán sem jutott előrébb, pedig önálló munkái és az 1885-ös Országos Kiállítás alkalmával dicséretben részesített pályamunkája, a városligeti Műcsarnok (2. ábra), erre minden alapot megadott neki. Egyik utolsó közös munkája Steindl Imrével a budapesti Margit hídi vámházak, amelynek terveit minden valószínűség szerint egyedül készítette el, hiszen Steindl idejét lekötötte az ez idő tájt határidős parlamenti tervek átdolgozása és a végleges kiviteli tervek elkészítése. Pfaff Ferenc számára egyértelművé vált, hogy volt professzora mellett egy életre szóló munka részesévé válhat, de minden dicsőség Steindl Imréé lesz, ő csak másodhegedűs lehet ebben a hatalmas vállalkozásban.

A Margit hídi munka kiugrási lehetőséget jelentett Pfaff Ferencnek. A híd kétoldali meghosszabbításának acélszerkezetét a MÁV Gépgyár tervezte, gyártotta és építette. Itt alakulhatott ki a kapcsolata a MÁV Építési Felépítményi és Magasépítményi ügyosztályaival, s ennek eredményeként 1887-ben belépett az akkori MÁV Magasépítményi ügyosztályára, ahol 1909-ig dolgozott. Kezdetben mérnökként, majd hamarosan főmérnökként, felügyelőként, főfelügyelőként látta el a D.I.c.h. helyettesi feladatokat, mint az jellegzetes aláírása mellett majd minden, általa készített, felügyelt és jóváhagyott tervlapon olvasható. Vasúti pályafutása végén osztályvezetőként mentette fel a szolgálat alól a MÁV és a Kereskedelmi és Közlekedési Minisztérium vezetősége. Ezt követően került rövid időre a Kereskedelmi és Közlekedési Minisztérium állományába.
Életére csak nagyon kevés dokumentum alapján tudunk következtetni. A születési és halálozási anyakönyvi kivonatokon túl ismert még diplomájának másolata, néhány jegyzőkönyvi hivatkozás, egypár cikk és tanulmány, továbbá néhány építésinaplóbejegyzés, tervi szabadkézi magyarázó vázlat és néhány közéleti kapcsolataira utaló hír, jegyzőkönyv. Katona valószínűleg nem volt, hogy miért, az kérdés, katonai rendfokozatára, szolgálatára utaló adatok nyomai sem a magyar, sem pedig a bécsi közös katonai levéltárak adatai közt nem szerepelnek.
Ugyanígy a MÁV-nál sem fedezhetők fel a szolgálati éveire utaló feljegyzések, nyilvántartások, mivel a minisztériumba való áthelyezése során a személyes nyilvántartási dossziéit magával vitte, s azok az 1945-ös bombázások és ostrom alatt a minisztérium teljes épületével együtt elpusztultak. Szolgálati éveit csak a k. u. k. Eisenbahn és a MÁV Schematizmusok igencsak szűkszavú, kétévenkénti kb. tíz szó, bejegyzései alapján követhettük. Innen tudjuk azt is, hogy a millenniumi ünnepségeket követően megkapta a Ferenc József-rend Lovagkeresztjét. Gyors szolgálati előmeneteléhez ez és a MÁV-tól kapott dicséretek, kitüntetések – melyeket a vasúti közlönyből ismerünk – is hozzájárulhattak.
Szolgálati ideje alatt két felettese (Bernard József D.I. és Perner Gyula D.I.c.) végigkísérte munkáját. Ugyanilyen állandóság volt a közvetlen munkatársait, beosztottait illetően is, az átlag tíz, maximum tizenöt fős szakosztályon. A nyugodt, kiszámítható feltételek és követelmények között végzett munka eredménye a magas színvonalú tervek sokasága. A millenniumi kiállításra tervezett közlekedési pavilont (3. ábra) később, még Pfaff életében, Közlekedési Múzeumként rendezték be.

Emellett huszonkilenc, „osztályon felüli” fővonali, elágazó-átmenő állomás tervét készítették el, a felvételi épülettől (4. ábra) kezdve egészen a jelző őrbódé és a hozzá kapcsolódó árnyékszékig, minden épületét és építményét a kor technikai és vasúti színvonalának igényei szerint.

A felvételi épületek között voltak „zöldmezős” beruházások, mint például Fiume (Rijeka) vagy Gyimesbükk (Ghimeş-Făget), korábbi épületek bővítéses felújításai, például Győr, Kassa (Košice), vagy a korábbi épület egyes szerkezeti elemeinek felhasználásával új felvételi épület létrehozása, mint a Miskolc-Tiszai pályaudvar. Szeged, Fiume (5. ábra).

További több mint húsz, szintén első osztályú állomás bővített felvételi épületének is elkészítették a terveit, az éppen érvényben lévő MÁV-típustervek felhasználásával. Az állomás egyéb épületeinek és építményeinek megtervezése itt is természetes része volt a tervezői feladatnak, mint például az akkor még szorosan a vasúti szállításra támaszkodó posta épületeinek a megtervezése is.
A nagyobb, fontosabb, kiemelt szerepű állomásokhoz szolgálati lakások, lakótelepek (kolóniák) is tartoztak, azok templomaival, boltjaival, vendéglőivel és iskoláival vagy éppenséggel internátusaival együtt. Ezek terveit is ugyanez a csapat készítette el, Pfaff Ferenc vezetésével, de olyan feladatokat is megoldottak, mint a MÁV Főműhely (Északi Járműjavító), istvántelki műhelyek és a szegedi üzletvezetőség épületének (6. ábra) megtervezése.

A tervezés együtt járt a helyszíni tervezői művezetéssel és műszaki ellenőrzéssel is. Pfaff Ferenc huszonöt éves MÁV-szolgálata alatt az általa vezetett kis csapat ötven állomás és további húsz-harminc, komplett állomással összevethető nagyságrendű épület tervezési feladatait végezte el (7. ábra).

Száz évvel ezelőtt, 1913. augusztus 21-én hunyt el Pfaff Ferenc nyugalmazott magy. kir. államvasúti főfelügyelő. A halotti anyakönyv bejegyzése szerint délelőtt, „agy gutában” halt meg. A dokumentum még közli utolsó lakcímét, feleségének és szüleinek a nevét és vallását. A puszta adatok nem tükrözik, nem tükrözhetik vissza azt a személyt, akinek óriási hagyatéka kitörölhetetlenül megmarad a magyar vasúti építészetben. Szomorú tény, hogy a – temetői feljegyzések szerint – sírhelyét annak idején senki nem váltotta meg, ezért hamvait a temető közös sírjában helyezték el. Emlékét ezért csak az általa tervezett épületek falán elhelyezett emléktáblák őrzik.
Az 1990-es évek elején a MÁV, szakítva a korábbi évtizedek megtisztító, leegyszerűsítő épületfelújítási gyakorlatával, hosszas és gondos előkészítést követően elkezdte felújítani vidéki nagyállomásait.
Az előkészítő munkák során a régi terveken visszatérően egy név szerepelt: Pfaff Ferencé, akinek jellegzetes aláírása ott volt szinte minden nagy, csomóponti állomás felvételi épületének tervlapján. A felújítási munkák során a Pálya-, Híd és Magasépítményi Szolgálat (PHMSZ) Magasépítményi Divíziójának lelkes csapata, kezdetben Gombár György, majd Kummer István divízióvezetőkkel az élen, a napi munkájuk mellett egyre több időt szenteltek Pfaff terveinek. Ki volt, honnan jött, mit csinált, hogyan élt? Ezek voltak az újra meg újra visszatérő kérdések, de válasz nem volt rájuk.
A háttérben, a Magasépítményi Tervtárban pedig Zalavári Sándor a vidéki igazgatóságokról, irodákból begyűjtött régi terveket próbálta rendszerezni. Valójában a pusztulástól mentette meg őket, miközben minden lapot, rajzot szétnyitott, feljegyzést készített róluk, és kategorizálva rendbe szedte a rendszertelen papírhegyet. Ő volt az első, aki egészében láthatta a pfaffi életművet, de ő is csak a rajzokat.
A hús-vér ember előtte is ismeretlen maradt.
A divízió fellelkesült munkatársai, miközben folytak a felújítási munkák Füzesabonyban, majd Miskolcon és Sátoraljaújhelyen,
a millenniumi ünnepségek idején összeállítottak egy kiállítási anyagot, és először mutatták be ország-világnak, hogy milyen tevékenység is folyt a divízió elődszervezeténél az ezredéves évfordulót megelőző és az azt követő években.
A kétezres évek körül újra megélénkült a Pfaff Ferenc iránti érdeklődés. Sorra jelentek meg Kubinszky Mihály építészprofesszor gyűjtőmunkáinak az eredményei is a Vasúthistória Évkönyvekben, de felbukkantak Pfaff-tervek más MÁV-kiadványokban is (7., 8. ábra).

A munkásságát összefoglaló első tanulmányok is ez idő tájt jelentek meg, az 1999-ben Lillafüreden megrendezett Vasúti Építészek Nemzetközi Konferenciájára kiadott, „Az építészet és a magyar vasút” című könyvecskében, dr. Horváth Ferenc, Kiss Zsuzsanna, Kubinszky Mihály és Vörös Tibor tollából. A pfaffi munkásság iránt a hivatásos vasúti építészek körén túl civil szervezetek is egyre aktívabban kezdtek érdeklődni, közülük is legaktívabban a Gáspár János szervezte és vezette Magyar Közlekedési Közművelődésért Alapítvány, amely céljául tűzte ki, hogy minden, Pfaff Ferenc által tervezett felvételi épületen elhelyezzen egy emléktáblát, amelyen megörökítik a tervező nevét.
2002-ben a Magasépítményi Divízió egy újabb, immár lényegesen gazdagabb vándorkiállítási anyagot állított össze Pfaff Ferenc születésének 150. évfordulója alkalmából. A kiállítás anyagát Kummer István, a MÁV főépítésze, Gergelyné Bíró Mária
és e cikk szerzője állították össze.
A divízió munkatársainak nagy segítségére volt a MÁV Ingatlankezelő Kft. is a pfaffi életmű dokumentálásában. Éveken keresztül kiadott fali- és asztali naptáraiban szinte az összes fellelt és dokumentált, vagy csak feltételezhetően Pfaff Ferenc nevéhez köthető felvételi épület korabeli levelezőlapon látható és a mai állapotról készült fényképfelvételét bemutatták.
A felvételi épület rekonstrukciós munkái során, Vörös Tibor divízióvezető-helyettes szervezésében és munkájaként folyamatosan jelentek meg jobbára a pfaffi életmű helyreállított épületeinek kis ismertetőfüzetei és a felvételi épületek papírmakettjei.
Végül is a divízió munkatársai nagy fába vágták a fejszéjüket. A rendelkezésre álló anyagok, adatok alapján elkészítenek egy, a pfaffi életművet teljességében bemutató monográfiát, albumot. A munkát Gáspár János, Kummer István és Levárdy László kezdték szervezni és koordinálni. A kezdeti lelkesedés után azonban az élet közbeszólt, a magasépítési szervezetet több ízben átalakították, átszervezték, a lelkesedés alábbhagyott, de szerencsére a megkezdett gyűjtő-, kutatómunka nem szakadt meg.
Nagy segítséget jelentett ebben a zaklatott időszakban az új MÁV Központi Irattár és annak vezetője, dr. Opauszki István, aki örömmel csatlakozott a kis önkéntes kutatócsapathoz.
Mára a könyv anyaga összeállt, jóval tisztábban látjuk már Pfaff Ferenc és munkatársai hatalmas munkáját. A millenniumi Magyarország területén közel ötven állomás megépítése, áttervezése köthető a nevükhöz, ebből több mint harminc csomóponti nagyállomás és igazgatósági épület. A terveket a teljes állomásra készítették, annak összes épületével egyetemben, a fűtőháztól az őrházi kemencével bezárólag. Rengeteg terv, irat ismételt átnézésével és értelmezésével, levéltári és irodalmi kutatások sorával jutottunk el odáig, hogy mára már elmondhatjuk, lényegesen teljesebb képpel rendelkezünk, mint gondoltuk ezt nagy lelkesen, közel negyedszázada.
A létszámában megfogyatkozott csapat munkáját Levárdy László vitte tovább és fejezte be, Kummer István és Horváth Lajos, a Baross Gábor Oktatási Központ igazgatója folyamatos támogatásával. Így állhatott össze a Pfaff Ferenc életét, korát, munkásságát és munkatársait is bemutató könyv kézirata.
A Vasúthistória Bizottság még ez év őszén, novemberben tervezi egy emlékülés megrendezését, amelyen – reményeink szerint – megszólalnak mindazok, akik ezeket a kutatásokat és adatgyűjtéseket elindították, de felszólalnak majd a később bekapcsolódott munkatársak is. Az emléküléssel egy időben kerül sor egy új, most már tudományosan is feldolgozott, Pfaff Ferenc kiállítás megnyitására és a már említett könyv bemutatására is.
Reményeink szerint a megkezdett munkák tovább folytatódnak úgy a kutások, mint a helyreállítások terén, hiszen ma már biztosan kijelenthetjük, hogy Pfaff Ferenc és munkatársai olyan örök érvényű emléket hagytak ránk a vasút aranykorából, amivel csak nagyon kevés ország büszkélkedhet. Az általa megtervezett és felépített épületek mára már zömében műemléki védettség alatt állnak, kulturális örökségünk részei. A százötven év alatt végbement pusztulást, pusztítást nehéz, vagy talán lehetetlen helyreállítani, de azt a hatalmas értéket, amit tervei alapján Magyarországon létrehoztak, kötelességünk védeni, megóvni és megörökíteni Pfaff Ferenc halálának századik évfordulóján – és a jövőben is.