Az első hídszerkezet

A XIX. század utolsó harmadáig a Budapestet érintő vasútvonalakat egymástól független vasúti társaságok építették, így nem volt igény a Pestet Budával összekapcsoló vasúti hídra. Ahogy az állam befolyása egyre növekedett a vasútépítésben, úgy merült fel a Duna két partját összekötő vasúti híd gondolata, először 1868–69-ben. A politikai előfeltételt az Ausztriával való kiegyezés, illetve a Buda, Pest és Óbuda egyesítését kimondó 1870. évi X. törvény biztosította. 1872-ben az országgyűlés a IX. törvényben felhatalmazta a kormányt a Keleti és a Déli pályaudvar vasútvonallal történő összekötésére, és pályázatot írt ki a vasúti híd tervezésére, építésére. A következő évben, 1873. szeptember 29-én megkezdődött a híd alépítményének építése két francia vállalat – Filleul-Brohy és Cail et Cie – nyertes pályázatának kivitelezésében (1. kép).

A tervek szerint a hídnak négy medernyílása, a bal parton három, a jobb parton két rakparti nyílása volt. A medret két háromtámaszú, kétvágányú, alsópályás, négyszeres rácsozású szerkezet, míg a parti nyílásokat kétszeres rácsozású szerkezetek hidalták át. Az első és a harmadik mederpilléren fixcsuklós saru (billenőágy), a hídfőkön és a középső mederpilléren mozgó saru (mozgó billenőágy) támasztotta alá a szerkezetet. A párhuzamos övű főtartók 9,80 m magasak voltak, a medernyílások mérete 94,00 m volt.
A híd három mederpillérét és két partpillérét pneumatikus módszerrel alapozták. A keszonok süllyesztési sebessége 0,30–1,20 m/nap volt. A legnagyobb süllyesztési mélység 10,10 m volt. A süllyesztőszekrények összeállítása és leeresztése pillérenként 20-30 napot vett igénybe. A munkakamrákat, terv szerinti helyzetük elérése után, betonnal töltötték ki, majd az alaptestet felfalazták. A pilléreket az árvízmagasságig gránitburkolattal képezték ki, a felette lévő részt pedig sóskúti mészkővel burkolták. 1875. augusztus 17-ére sikerült elkészíteni az összes alépítményt. Közben már megkezdődött a vasszerkezet gyártása és szerelése is.
A vasszerkezetet – francia és belga eredetű kovácsvasból – a Cail et Cie vállalat párizsi gyárában készítették elő, és onnan szállították a helyszínre. A két három­támaszú szerkezetet azok közbenső támaszától kiindulva, két irányban haladva, faszerkezetű, cölöpözött állványzaton szerelték. Később csak az alsó övet szerelték fix állványon, össze is szegecselték, és csak ezután állították be az oszlopokat, a rácsrudakat, majd a felső övet. A tartókat a saruk emelésével, illetve süllyesztésével, ékek segítségével szabályozták be. Az I. és II. nyílásban a szerelés 1875. május 12-étől augusztus 9-éig tartott, míg a III. és IV. nyílásban ezt a munkát ugyanezen év június 15-én kezdték, és szeptember végére a szerkezet elkészült (2–3. kép).

A híd próbaterhelésére a szerelési munkák befejeztével, 1876 januárjában került sor. Mivel a csatlakozó vasúti pályaszakaszok még nem készültek el, a hidat vonatszerelvény helyett sínekkel próbaterhelték. A hídon lévő vágányokat folyóméterenként 4450 kg-mal, a gyalogjárdát pedig 760 kg-mal kellett leterhelni. Egy nyílás áthidalószerkezetére 4840 db 6,5 m-es sínt hordtak fel, ami nyílásonként 1021 t terhet jelentett. Ezt a terhet 4-8 napig hagyták a hídon, hogy az esetleges maradó alakváltozások kialakulhassanak. A két hídnyílást külön-külön is megterhelték, mind a két hídfélen. Miután a szerkezet az előírásnak megfelelően viselkedett, és maradó alakváltozások nem jelentkeztek, a hidat 1877. október 23-án átadták a forgalomnak. Ez a híd volt a Lánchíd és a Margit híd után Budapest harmadik hídja.
A szerkezet csupán 1913-ig, 36 évig volt forgalomban. Az áthidalószerkezetek alulméretezettsége, anyaguk fogyatékosságai és jelentős korróziója miatt az átépítés elkerülhetetlenné vált, mivel a megerősítés sem műszaki, sem gazdaságossági szempontból nem lett volna célszerű.

A második hídszerkezet

Az új híd építésekor fő szempontnak bizonyult a forgalom két vágányon történő fenntartása. Ezért döntés született arról, hogy a meglevő híd mellé, az észak felé meghosszabbított pillérekre új, kettős vágányú híd épüljön, és az építés idején a régi hídon bonyolódjék le a forgalom. Ennek alépítménye maradjon meg arra az esetre, ha a pályát négyvágányúvá kellene átalakítani. Az új híd vonóvasas, csonka szegmens alakú, kéttámaszú tartósor lett. Tengelyét a régi híd tengelyétől 12 m-rel északra tűzték ki.
A falazati munka 1909. december 4-én kezdődött a pesti mederpillérrel, és 1911. november 11-én fejeződött be a budai hídfővel. A pesti oldal pilléreit és hídfőit
favázas betonkeszonokkal, a budaiakét vaskeszonok pneumatikus süllyesztésével alapozták. A régi és az új pillértest közötti kb. 1,00 m-es hézagot átboltozták. A keszonmunkák során sok nehézség hátráltatta a munkát. Így például 1910. április végén a Duna megáradt, és elöntötte a munkatereket. A deformációk elkerülése érdekében az egyik keszont is el kellett árasztani süllyesztés közben.
A híd vasszerkezetét 1911 elején kezdték el szerelni. A meder feletti négy nyílás áthidalására az esztétikus kéttámaszú, vonóvasas, rácsos ívszerkezetet választották, 96,80 m-es támaszközzel. A parti nyílásokat gerinclemezes, kéttámaszú, alsó övükben szintén íves kialakítású szerkezetekkel hidalták át. A főtartók és a parti áthidalások folytacélból készültek, a beépített anyag a mederhídon 4048, a parti hídnyílásokban 237 t volt. A medernyílások vasszerkezetét fix állványokról szerelték, előbb 1912-ben a pesti, majd 1913-ban a budai hídnyílásokban. A rakparti áthidalásokat a pesti oldalon 1911-ben, a budai oldalon pedig a következő évben szerelték.
A híd próbaterhelését két 301 sorozatú mozdonnyal és 4-4 teherkocsival végezték el a bal, illetve a jobb vágányra, majd 1913. november 18-án a jobb, majd 25-én a bal vágányát is átadták a forgalomnak (4. kép). A vasúti vágányokat ellenívekkel vezették rá a hídra.

Az I. világháború kitörésekor az üzemen kívül helyezett régi híd bontását abba kellett hagyni. Ekkor a budai hídfőhöz csatlakozó nyílás már hiányzott, és a híd így állt, amíg 1924-ben a bontást be nem fejezték.
A II. világháború során, 1944 őszén a hidat kétszer is légitámadás érte. A hídszerkezeteket sikerült ideiglenesen kijavítani, és sebességkorlátozás mellett forgalmat lebonyolítani a hídon, de 1944. december 29-én felrobbantották. Ennek következtében az áthidalószerkezetek teljesen tönkrementek. A híd falazatainak legnagyobb része is rombolás áldozatává vált.

A harmadik hídszerkezet

Az északi oldalon, a roncsoktól 25,00 m-re a szovjet hadsereg egyvágányú szükséghidat épített. A hídnak 14 × 18,0 m-es és öt, még ezeknél is kisebb nyílása volt, melyeket részben szegecselt, részben hengerelt acéltartókkal hidaltak át. A provizórium fa- és vascső cölöpjármokon nyugodott. A hidat szovjet alakulatok építették a lakosság bevonásával, és 1945. április
26-án adták át a forgalomnak, 10 km/h sebességkorlátozással (5. kép). Ezt a szükséghidat azonban mielőbb fel kellett váltani állandóbb jellegű híddal, mert a sebességkorlátozás a vasúti forgalom lebonyolítása szempontjából nagy nehézséget jelentett, illetve tartani lehetett attól, hogy benne a víz vagy a jégjárás kárt tehet.

A negyedik hídszerkezet

A végleges jellegű újjáépítéshez 5500 t acélanyagra lett volna szükség, ám a háború utáni igen nehéz körülmények miatt, belátható időn belül elképzelhetetlen volt ennek legyártása és szerelése. Éppen ezért döntöttek félállandó jellegű híd építése mellett. Az ehhez szükséges hídanyag egyharmada már rendelkezésre állt, hiszen a háború alatt jelentős mennyiségű, félállandó híd építésére alkalmas hídalkatrészt gyártottak le katonai célokra. Ezek alapján esett a választás a K rendszerű, félállandó jellegű, csavarozott, rácsos szerkezetű katonai hadihídra. A háromszintes hídszerkezetekkel négy, 98,00 m-es nyílást kellett a Duna felett áthidalni, melyek pillérjeiken kéttámaszú tartókként helyezkedtek el. Az új híd számára a lerombolt falazatok északi részeit akarták végleges jelleggel helyreállítani, ahol a végleges híd megépítésének nem áll majd útjában.
A tényleges helyreállítási munka a roncsok helyszínről történő eltávolításával kezdődött. Ezután következett a falazatok K hídszerkezeteket alátámasztó északi részeinek helyreállítása és a lerombolt déli falazatok újjáépítése. A két hídfőt a robbantás általi roncsolás miatt a terepszint alatt mintegy 1,50-2,00 m mélységig le­bontották, majd teljes szélességükben, egyszerre építették újjá őket. Látható sarkait faragott terméskővel burkolták. A K szerkezet elhelyezésére a pilléreket több mint 4,00 m-rel fel kellett falazni, hogy a régi, vonóvasas ívszerkezet és a K híd közötti különbséget kiegyenlítsék. Csak ezután kerülhetett sor a K szerkezet szerelésére.
Az újjáépítés során négy, háromszintes K hídszerkezet anyagának biztosítására, majd felszerelésére volt szükség. A két szélső nyílás felett 96,00 m-es, a két közbenső nyílásnál pedig 98,00 m-es támaszközű áthidalást építettek be. A négy hídszerkezet teljes tömege 4150 t volt. Ebből a szerkezet eredeti anyagának minősége nagy szilárdságú acél volt, az újonnan legyártott alkatrészeké pedig „folytvas”. A meder feletti részt szabadszereléssel szerelték, így csak a nyílások közepén kellett egy-egy segédjármot építeni. A K hidat a két partpillértől kiindulva, két irányból szerelték a középső mederpillér felé. A szélső nyílások konzolos szereléséhez előbb a partokon ellensúlyok – 48,00 m-re kinyúló szerkezetek – épültek, a közbenső nyílásoknál magukat a már megépült szerkezeteket használták fel ellensúlyként. A pályaszerkezet a szokásos vasúti hidakétól annyiban tért el, hogy a hossztartók nem 1800, hanem 1650 mm-re vannak egymástól.