Evers Antal 1932-ben, Budapesten látta meg a napvilágot. Német származású gépészmérnök édesapját a szíve hozta Magyarországra. Fia, Evers Antal, 1951-ben a Szent Imre Gimnáziumban érettségizett. Apja nyomdokait követve a Budapesti Műszaki Egyetem Gépész­mérnöki Karára kérte felvételét, azonban az akkori oktatáspolitika következtében az építőmérnöki karra vették fel, amellyel szemben fellebbezni nem volt lehetősége.
Evers Antal mérnöki diplomáját 1956-ban szerezte meg, és első munkahelye a MÁV Híd­építési Főnökség volt. A MÁV-nál abban az időben csak az a mérnök lehetett építésvezető, aki az előírt vasúti szakvizsgákat (forgalom, pályaépítés és -fenntartás, biztosítóberendezések stb.) fél év alatt megszerezte. Munkaadója a Budapest–Hegyeshalom-vasútvonalnak Tatabánya belterületén, az 1. számú főközlekedési út keresztezésében épülő vasúti felüljáró kivitelezési munkáihoz építésvezető-helyettesként, majd építésvezetőként osztotta be. Az akkori betontechnológia mellett az 5×13 m nyílású vasbeton kerethíd megépítése komoly kihívást jelentett. Később, az 1960-as években a MÁV Hídépítési Főnökség Központi Műhelyében az acélszerkezetek gyártását irányította, majd a cég tervezőcsoportjának vezetésével bízták meg. 1966-ban a KPM Vasúti Főosztály–MÁV Vezérigazgatóság Vasúti Hídosztályra került áthelyezéssel, ahol a MÁV Szegedi Vasúti Igazgatóság hídvonalbiztosának nevezték ki és más területeken kötélpályák engedélyezési és felügyeleti munkáival bízták meg. A szegedi területen a bajai vasúti-közúti Duna-híd, az algyői Tisza-híd, a csongrádi Tisza-híd, valamint a vasúti gyomai Hármas-Körös-híd korszerűsítésének, átépítésének engedélyezési és felügyeleti munkáit irányította.
1984-ben megszűnt a MÁV Vezérigazgatóság hatósági jogköre és a hatósági feladatok a frissen létrehozott Közlekedési Főfelügyelethez kerültek, így ehhez a szervezethez kérte áthelyezését. 1989-ben a főfelügyeleten belül a Pálya- és Hídosztály vezetésével bízták meg. 1993-ban nyugdíjazását kérte, de nyugdíjasként 2003-ig szakfőtanácsosként továbbra is hatósági főelőadó volt. Felelőse volt a Zalalövő–Bajánsenye új vasútvonalon épülő 200 m és 1400 m hosszú utófeszített vasbeton völgyhidak engedélyezési és hatósági ügyeinek. Az utóbbi híd ma is Közép-Európa leghosszabb vasúti hídja.
1972–1992 között meghívott előadóként oktatott a Széchenyi István Műszaki Főiskolán, ahol címzetes főiskolai docens címet kapott. Hídépítés és hídfenntartás témakörben két jegyzetet írt, amelyeket hosszú éveken át használtak az oktatásban, és a szakirodalomban is több helyen hivatkoznak rá. Oktatott a MÁV Tisztképző Intézetben, a Vasúti Pályafenntartási Szakközépiskolában.
Szakmai könyvek szerzője, illetve társszerzője volt (Műtárgyak, 125 éves az Alföldi Vasút, Vasúti kézikönyv, Vasútüzemi kézikönyv). A vasúti hídépítés területén jelentős számban írt cikket a Közlekedéstudományi Szemle, a Sínek Világa folyóiratokban. A különböző szakmai konferenciákon tartott előadásait nagy érdeklődés kísérte.
A vasúti és közúti hidász szakma műszaki előírásainak kidolgozásában aktív szerepet vállalt. Többek között az OVSZ I. (Országos Vasúti Szabályzat), az 1976. évi, majd az 1990. évi Vasúti Hídszabályzat, továbbá a közúti hídfenntartási előírások kidolgozásában is feladatokat vállalt. A Közlekedéstudományi Egyesület (KTE) Mérnöki Szerkezetek Szakosztályában titkár volt, részt vett a Függőpálya Szakcsoport munkájában is. Az egyesület szakmai rendezvényein gyakran tartott előadásokat. A Mérnöktovábbképző Intézet szervezésében több tanfolyamot vezetett. Az 1996-ban alapított Vasúti Hidak Alapítvány kuratóriumának kezdettől fogja tagja, 2012-től pedig curator emeritusa. Az alapítvány szakmai rendezvényein számos, nagy érdeklődéssel kísért színvonalas előadást tartott.
E sorok írója Evers Antal kollégát 1961-ben ismerte meg, amikor kezdő mérnökként a MÁV Hídépítési Főnökséghez kerültem. Az építésvezető kollégák körében nagy elismerést váltott ki, amikor a ’60-as években az akkor harmincas éveiben levő fiatal mérnök a cég egyik legnehezebb hídépítését, a Budapest–Hegyeshalom-vasútvonalon, Tatabánya belterületén az 5×12 méteres vasbeton kerethíd építését vezette. Később munkakapcsolat is létrejött közöttünk, többször közösen dolgoztunk, például amikor ő a központi műhelyben a szegecselt acélszerkezetű vasúti hidak gyártórészlegének vezetője volt. A tervezőcsoport vezetőjeként számos építéstechnológiai terv készítésénél is találkoztunk. 1969-ben áthelyeztek a MÁV Vezérigazgatóság Hídosztályára, amikor ő már három éve a Szegedi MÁV Igazgatóság hídvonalbiztosa volt. 1984-ben egy időben kerültünk a Közlekedési Főfelügyelethez. Itt csoportvezetőként lett a főnököm. Az új vasúti hatóság munkájának kialakításában és gyakorlatában úttörő szerepe volt. 1989-ben a Közlekedési Főfelügyelet Vasúti Pálya- és Hídosztály vezetője lett. Jó szakmai kapcsolat alakult ki a MÁV Vezérigazgatóság és a Győr-Sopron-Ebenfurti Vasút Vezérigazgatóság (GYSEV) szakszolgálataival, ebben Evers Antalnak nagy szerepe volt. A kiadott engedélyeknek alig 1%-ára érkezett fellebbezés.
1993-ban nyugdíjazását kérte, és az utódja lettem. Szakmai tudására és tapasztalatára nyugdíjasként is szükség volt, mert elindultak az új vasúti fejlesztések. Közösen dolgoztuk ki a nyílt pályás vasúti acélhidakon hídfa helyett vasbeton alj alkalmazásának szabadalmát 1993-ban. Több évig tartó jóváhagyási „küzdelem” után, 1997-ben a MÁV az újpesti Duna-híd budai parti szakaszában egy 24 m támaszközű acélhídon a szabadalmunkat alkalmazta. A jó üzemeltetési tapasztalatok után, a híd átépítésénél 2007-ben a régi hídszerkezetet elbontották, és azóta ezt a megoldást nem használják.
A 2003. évi nyugdíjazása után a hidászszakmai tevékenységétől fokozatosan visszavonult, ennek ellenére számos szakmai kérdésben kikérték a véleményét. Szívesen és magas színvonalon látta el az alapítvány kiadványainak szaklektori teendőit. A Sínek Világa folyóiratban már ritkábban publikált. Utolsó személyes találkozásunk 2017 szeptemberében volt, amikor 85. születésnapján a Vasúti Hidak Alapítvány kuratóriuma köszöntette. Egészségi állapota miatt otthonát már ritkán hagyta el, de a hidászszakmai eseményeket figyelemmel kísérte, a szakirodalmat rendszeresen olvasta. Utolsó publikációja 2021 márciusában, 89 éves korában jelent meg. A tanulmány címe: „Hőhatás és hőmozgás vasúti hidaknál”.
Főbb kitüntetései: Kiváló Vasutas jelvény, KTE aranyérem, Közlekedésért szakmai érem, KTE Széchenyi-emlékplakett, MÁV vezérigazgatói dicséret, aranyozott Széchenyi-emlékplakett, Korányi Imre-díj, BME-aranydiploma.
Evers Antal halálával nagy veszteség érte a közúti és vasúti hidász szakmát. Emlékét nagy tisztelettel és szeretettel őrizzük meg. Isten nyugosztalja Őt az örök hazában!

Rege Béla