Oktatás: tankönyvek, gyakorlati foglalkozás, laborok, mérőtábor, vízi jártasság, jogosítvány megszerzése

A tankönyvekről álljon itt a tankör- és katonatársammal, későbbi főnökömmel – néhai Szamos Alfonzzal – 1993-ban készített, a Győri Stúdium felsőoktatási lapban megjelent cikkből [5] pár mondat:
„Jó húsz év távlatából a tanulmányokra és a hallgatói élet mindennapos kísérő eseményére is jó visszaemlékezni – mondja beszélgetésünk kezdetekor. Nem voltak jegyzeteink, de az óraadók és a kar tanárai sokat segítettek a hiányok pótlásában.”
Bizonyos műszaki alaptantárgyakat – mint anyagtan, geológia, geotechnika, épület-, illetve vasbeton szerkezetek – egyetemi tankönyvekből tanultunk. Ugyanez volt a helyzet a vasútépítési és -fenntartási szakkönyvekkel is. A főiskolai tankönyvek közben rohamos ütemben készültek, szerzői többnyire a mi előadóink lettek.
Néha hallottuk, hogy a tanárok hangosan dilemmáznak (töprengenek) azon, hogy az üzemmérnöknek mit kell tudni? Többet, mint egy felsőfokú technikusnak, de kevesebbet, mint egy okleveles mérnöknek. Végül olyan instrukciót adtak, hogy a hármas integrálokat már ne tanuljuk meg az elméletek elsajátításakor.
„Az első években az üzemmérnökképzés megfelelő tartalmát kellett kialakítani. A kitűzött cél az volt, hogy az okleveles mérnökképzés és a technikusképzés közötti szinten olyan műszaki szakemberek kerüljenek ki az intézményből, akik elsősorban az építési munkahelyek irányítását végzik, felkészültek korszerű építési technológiák bevezetésére, alkalmazására, és ehhez megfelelő szintű elméleti felkészültséggel is rendelkeznek.” [8]
Ugyanakkor volt olyan előadó, aki felhívta a figyelmünket, hogy az „igazi mérnököket” odaát, a Dunántúlon – értsd a Műszaki Egyetemen – képezik ki. Ez nem törte le a lelkesedésünket, mert tudtuk, hogy az életben majd a munkánkkal bizonyítunk, végzettségtől függetlenül. A főiskolán a szaktárgyakat mi több óraszámban tanultuk, és a speciális gyakorlati képzésünkre is hosszabb időt szántak.
Mint korábban leírtam, a laborvizsgálatokat és a geodéziai méréseket a BME épületeiben végeztük el, az egyetemi műszerpark segítségével. A nyári mérőtábort Nagymarosra szervezték meg az első év végén.
A Műegyetem képzéséből kiindulva az úszástudást is felmérték az első testnevelési órán. Aki nem tudott, azt megtanították úszni. Közlekedésépítési Karként a jogosítvány megszerzését is központilag biztosították. Kifizették az akkori 2300 Ft tanfolyamdíjat az Autóközlekedési Tanintézetnek (ATI-nak.)

Termelési gyakorlat, szakmai kirándulások, külföldi tanulmányút

A vasútépítési és pályafenntartási szak hallgatóival az első tanév végén tartott szakmai gyakorlat keretében a MÁV kiképzési tervében szereplő úgynevezett alapfokú pályamunkás-tanfolyamot végeztették el.
Miután az első évben szakmai tantárgyakat nem tanultunk, sokan itt találkoztak először a vasúti pálya elemeivel, a felépítménnyel. A kiképzésre Soroksár állomás pályamesteri szakaszán került sor. A gyakorlati munka az innen induló Kis-Burma összekötő vágányban betonaljcserék végzése volt. Elképzelhető a meglepetésünk, amikor a rajzoláshoz szokott kezekkel lágyvas betétes (körülbelül 240 kg-os) betonaljakat kellett kiágyazni, kihúzni, majd újat a helyére tenni, és tömőcsákánnyal (úgynevezett krampáccsal), kézzel aláverni. Aki még nem végzett ilyen nehéz fizikai munkát, itt megtapasztalhatta, hogy miért kell és érdemes tanulni! Lazításként megnézhettük munkaidő alatt az 1969. július 20-i holdra szállás élő tv-közvetítését.
Szakmai tanulmányi kirándulásokat is szerveztek nemcsak nyáron, hanem évközben is. A 6. ábra egy 1969. évi őszi tanulmányi kiránduláson készült fénykép, az 1. tankör hallgatóiról.

Így jutottunk el Diósgyőrbe, ahol a síngyártást tanulmányoztuk, majd a váci DCM-be is. Az 1968-ban Székesfehérvárig megépített M7 autópálya új hídjait és gyalogos-felüljáróit közelről megszemlélhettük egy autóbuszos kirándulás keretében.
Nadapra is elvittek a geodéziai és geológiai ismereteink elmélyítése céljából, ahol az 1888-ban felállított országos szintezési alappont obeliszkjét és a gránitsziklába rögzített „nadapi ősjegyet” néztük meg. (Az alapszintnek azért választották elődjeink ezt a helyet, mert a Velencei röghegység az ország geológiai szempontból legállandóbb pontja.)
Egyes kiválasztottak (tankörönként egy-két fő) külföldi tanulmányúton vehettek részt Lengyelországban.
A váci tanulmányi kirándulásnak utóélete is volt. A Dunai Cementművek golyós malmának egyik kiselejtezett 2,5-3 kg-os acél törőgolyóját az egyik hallgatótársunk emlékként elhozta. Ezt legtöbbször magával cipelte a Szerb utcába is, ezért a felülete szép fényesre simogatódott. Történt egyszer a II/16-os nagy előadóban tartott érdekfeszítő geotechnikai órán, hogy a kolléga az utolsó sorban ülve/elaludva elejtette az acélgolyót. Az nagy koppanással esett le, majd zörögve elindult a lejtős padlón a katedra felé. Mindenki felemelte a lábát a golyó útjából, de drukkoltunk, hogy az előadó (Szíjártó László) – a katedra előtt „sétálva” – el tudjon ugrani előle. Szerencsére találat nélkül fogta fel az emelvény az elszabadult „ereklyét”, amit ezek után elkoboztak.

Különmunkák: Paks, nyomvonalkitűzés
A főiskola – a gyakorlati képzésünket szem előtt tartva – a tanulmányi időszak alatt is különböző munkavégzésekben való részvételi lehetőségeket biztosított.
Ilyen volt, amikor a Paksi Atomerőmű alépítményi földmunkájában működhettünk közre. Különböző tankörökből létrejött, 10-12 fős vegyes összetételű brigádokat alakítva utaztunk le egy-egy hétre az építkezésre, ahol a műszaki feladatok előkészítésénél és végrehajtásánál segédkeztünk, ezáltal jobban megismerve a terepmunkát és egymást.  
Némi jövedelemhez is jutottunk, ha olyan szerződést sikerült tető alá hoznia az iskolának, amikor például valamilyen vezeték nyomvonalát kellett kitűzni. Külsős mérnökök vezetésével figuránsként dolgozhattunk, ahol volt, amikor a műszerek közelébe is engedtek bennünket.
Mindezekben az volt a jó, hogy tanulmányi időszakban végezhettük. Az igaz, hogy utána az elmaradt előadások anyagát pótolni kellett az itthon maradtak jegyzeteiből.