A vasútvonalak kiépítését végző társaságok már az első állomásaik kialakításánál számoltak azzal, hogy a vonatra várakozók és kísérőik részére is szükséges illemhelyeket építeniük. Ennek megfelelően a csúcsidőben várható utasforgalom ~10%-ának megfelelő női és férfiárnyékszéket telepítettek az indóházak közelébe. A higiénés létesítmények kialakítását és elhelyezését, az utasterekkel való kapcsolatát ugyanis hosszú ideig meghatározta a közművek hiánya. A döntően az 1800-as évek második felében kiépült vasúthálózatok állomásain létesített illemhelyeket emiatt az indóházak melléképületeiként építették meg. Az utasok általi megközelítést a felvételi épület és az első vágány közötti területről, illetve a hozzá közvetlenül kapcsolódó peronon keresztül biztosították. A létesítmény működtetéséhez szükséges űrgödröket a melléképület vágányokkal ellentétes oldalán helyezték el. Így biztosították, hogy annak rendszeres ürítése a közterületről való megközelítéssel legyen elvégezhető. A melléképületet általában a főépülettől 5-6 m távolságra helyezték el, de tetőszerkezetét az esetek többségében az indóház végfalához csatlakoztatták (1. ábra).

A magyar vasútépítészetben jellegzetes szimmetrikus homlokzatkialakítás megtartása érdekében általában hasonló tömegű és homlokzati megjelenésű melléképületet építettek az indóház mindkét oldalán.
A raktárakat és a higiénés helyiségeket magukba foglaló kisebb épületeket gyakran a perontetővel fogták össze, biztosítva ezzel az utasforgalmi épület homlokzati harmóniáját, egy épületegyüttesként való megjelenését (2. ábra).

Magyarországon az űrgödrös állomási illemhelyeket az 1900-as évek második felében kezdték a közművesített higiénés helyiségek számottevő mértékben felváltani. A nagyobb pályaudvarokon ezt az időszakot mintegy fél évszázaddal megelőzte a közművesítés, melynek során több helyen a felvételi épületbe helyezték át a higiénés szolgáltatások helyiségeit.
Az állomási illemhelyek közművesítése higiéniai szempontból komoly előrelépést jelentett, hiszen lehetővé vált a vízöblítéses berendezési tárgyak alkalmazása, a WC előterekben pedig a kézmosási lehetőség biztosítása, valamint a szennyvizek bevezetése a közcsatornába vagy az állomás saját szennyvízkezelő rendszerébe.
Az 1950-es évek elején, a pályaudvarok felvételi épületeiben megjelenő gyermekvárótermekhez új típusú higiénés helyiségek, pelenkázók kapcsolódtak. Az ezekben elhelyezett pelenkázóasztalok és kézi tusolók biztosítottak lehetőséget a gyermekek mosdatására, valamint az elhasznált pelenka kulturált és higiénikus körülmények közötti cseréjére. Az állomási pelenkázók alkalmazása azonban nem terjedt el széles körben, sőt az 1980-as évek közepére a gyermekvárók bezárásával meg is szűntek.
A magyar vasútállomásokon a 2000-es évek elején jelentek meg a mozgásukban korlátozott ügyfelek számára épített speciális illemhelyek. Ezeknek a nemzetközi gyakorlatnak és az Országos Településrendezési és Építési Követelmények (OTÉK) előírásainak megfelelően kialakított helyiségeknek kötelező beépített tartozéka a pelenkázóasztal is. Így elmondható, hogy azokon az állomásokon, ahol ilyen helyiséget kialakítottak, ismét megvalósult a gyermekek pelenkacseréjének higiénikus feltétele.
Az utazóközönség által használható zuhanyzóhelyiségek, bár egyes állomásokon (pl. Szeged, Nyíregyháza) megtalálhatók, ám kialakításuk és működtetésük a magyar gyakorlatban nem terjedt el.
A hazai és nemzetközi felmérések tanúsága szerint az utazóközönség vasúti szolgáltatásokkal való megelégedettségének mértékét a vonatok pontossága és gyorsasága mellett az állomási és fedélzeti higiénés szolgáltatások minősége befolyásolja leginkább. Az állomási szolgáltatásokat és az utasforgalmi létesítmények milyenségét is megalapozó nyugat-európai vasúttársaságok ezt felismerve dolgozták ki kutatás-fejlesztési tevékenységük keretében az állomási higiénés szolgáltatások modernizálásának elveit. Az elérendő célok eszközeit pedig tervezési és arculati előírásaikban határozták meg.
A sikeresen megvalósított fejlesztések alapján biztonsággal állítható, hogy a higiénés szolgáltatás minőségét és az ügyfelek elégedettségének mértékét a kialakítás és az üzemeltetés minősége együttesen határozza meg (3. ábra).

A higiénés helyiségek kialakításának minőségét az ügyfelek szempontjából alapvetően a megfelelő funkciókapcsolatok, a komfortérzet milyensége és a helyiségek tisztasága (általános higiénia) határozza meg. Szolgáltatói oldalról viszont rendkívül fontos a beépített burkolatok, az alkalmazott szaniterek és a berendezési tárgyak tartóssága, a könnyű tisztán tarthatóság, de nem elhanyagolható szempont a helyiségcsoport energia- és vízfelhasználása sem. Az ügyfél- és szolgáltatóoldali kívánalmak nem ellentétes, hanem olyan egymást kiegészítő követelmények, amelyek együtt biztosítják a színvonalas szolgáltatást és az ügyfél-elégedettség kívánatos mértékét.
A higiénés szolgáltatások milyenségét természetesen befolyásolja az állomások területén elérhető illemhelyek száma és egyidejű használhatósága. Az utasterekben kialakítandó illemhelyek mennyiségének (kapacitásának) meghatározására a magyar építési szabályozásban konkrét előírások nincsenek, ahogy erre vonatkozó vasúti szabályozás sincs. A tervezési programok összeállításánál ezért azt a tapasztalati tényt célszerű figyelembe venni, amely szerint a csúcsidőben az utastérben tartózkodó személyek mintegy 10%-a veszi igénybe az állomások higiénés szolgáltatásait.
Ezt a létszámot alapul véve az OTÉK általános előírásai már biztonsággal alkalmazhatók.
Az állomáson, illetve a felvételi épületen belüli funkciókapcsolatok kialakítása a higiénés szolgáltatások minősége szempontjából is lényeges, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy – különösen a nagy pályaudvarokon – a csomagjaival vonatra váró utasok milyen távolságon belül tudják elérni az illemhelyet. A legkomfortosabb állomásokon ez a távolság nem haladja meg az 50 m-t. Ennek megfelelőségét támasztja alá az, hogy általában ehhez hasonló elvet követnek a bevásárlóközpontok építtetői is.
Magyarországon az illemhelyek méretezésénél az építési előírásokban meghatározott minimális fülkeméretek alkalmazása terjedt el. Ez a gyakorlat azonban nem veszi figyelembe azt, hogy az utasok többsége az illemhelyre is kénytelen magával vinni az útipoggyászát. Az utas-WC-k fülkéiben ezért nálunk nem elhelyezhetők a nemzetközi példáknál látható csomagtartó állványok.
A megfelelő komfortérzet kialakításának építészeti eszközei: a jó épületgépészeti felszereltség, a könnyen és jól tisztán tartható burkolatok, nyílászárók és berendezési tárgyak.
A tartósság igénye egyaránt kiterjed az építés során alkalmazott anyagokra és berendezési tárgyakra. A hazai illemhely-építési gyakorlatban általában „vandálbiztossági” követelményként fogalmazódik meg a fokozott igénybevételnek való megfelelés kritériuma. A vandalizmusra utalás a magyar illemhely-használati kultúra sajnálatos következménye. Meg kell azonban jegyezni, hogy a szándékos rongálás (vandalizmus) jelentősen különbözik a fokozott használatból eredő kopástól, elhasználódástól. Ezért a tartósság követelménye ebben az esetben elsősorban azt jelenti, hogy – a lakásépítésnél használtakkal szemben – a közösségi használatra kifejlesztett anyagok, berendezési és felszerelési tárgyak alkalmazása a kívánatos. A szándékos rongálásból eredő károk minimalizálásának építészeti eszközeit az e szempontból veszélyeztetett állomásokon célszerű alkalmazni.
Az esztétika, azaz az építmény külső és belső megjelenése, forma- és színvilága az építészeti minőség alapvető követelménye, ami a vasútállomások higiénés létesítményei, helyiségei kialakításánál sem elhanyagolható. Ezek ugyanis szerves részét képezik az utasok által használt helyiségeknek, az utastérnek, melynek építészeti minősége a személyszállítási szolgáltatás milyenségét is meghatározó tényező.
A létesítés szempontjából a higiénikusság alapvetően a könnyen és jól tisztán tarthatóság követelményét jelenti, ami szorosan összefügg a megfelelő anyagválasztással, de lényeges a hézagmentesség, a fugaképzés és a takaríthatatlan sarkok, zugok kialakulásának kerülése is.
Az energia- és víztakarékosság elsősorban üzemeltetői elvárás, ám társadalmi szempontból is fontos követelmény, hiszen az állomási higiénés létesítmények vízfogyasztása jelentős, és a modernizált illemhelyek elektromos energiafelhasználása sem elhanyagolható. Érintés nélkül működő szaniterek, energiatakarékos szellőztetőberendezések és világítótestek alkalmazásával számottevő megtakarítás érhető el.
A korábban már hivatkozott, példaértékű nemzetközi gyakorlatban a vasúttársaságok általában dizájnerek, szaniter-, burkolólap- és nyílászárógyártók, épületgépész és elektromos szakemberek bevonásával dolgozták ki az állomási higiénés helyiségeik modernizációs programját, biztosítva ezzel a harmóniát az állomási arculatalakítási előírásaikkal és szabványterveikkel.
Ilyen például a német „Rail&Fresh” állomási illemhely-modernizációs program, melynek alapelve az arculati elemek kivételével megegyezik más vasúttársságok által kidolgozottakkal, köztük az 1990-es évek végén a MÁV főépítészi szervezete által készített kézikönyvben is megfogalmazottakkal.
A német vasúttársaság modernizált illemhelyei a nagy forgalmú állomások új prémiumszolgáltatásai. Üzleti filozófiájuk lényege: a „Rail&Fresh” az utazóközönség megbízható szolgáltatója, amely folyamatosan biztosít tiszta WC-ket, higiénikus környezetet és kellemes élményt a vasúttársaság ügyfeleinek (4. ábra).

A „Rail&Fresh” egységek világos, barátságos, szolgáltatásorientált illemhelyek, amelyeket az üzemeltető éjjel-nappal kifogástalan állapotban tart, vonzó a dizájn, a folyamatosan sugárzott, visszafogott zene, a figyelmes, udvarias és segítőkész személyzet biztosítja a minőségi szolgáltatást, ezzel az ügyfelek szolgáltatással való megelégedettségét.
A magyar közbeszerzési gyakorlat és a felvételi épületek fejlesztését végzők szervezeti tagoltsága az ehhez hasonló megoldás megvalósítását szinte lehetetlenné teszi.
Az állomások átalakítását ugyanis az egyes vasúti szakszolgálatok továbbra is megtehetik, a felújításokat a vasúttársaság, az új állomások építését pedig a Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt. végezteti. Minden szervezet közbeszerzés keretében választja ki a tervezőket és a kivitelezőket. Az új vasúti épületek tervezését a vasútvonalak korszerűsítését végző vasútépítő cégek végeztetik, az általuk bevont, olcsó építészekkel.
A tervező (dizájner) kiválasztására a beruházónak vagy a MÁV-nak szinte semmilyen ráhatása nincs. Elfogadott arculattervek és pályázati úton kiválasztott beszállítók hiányában a közbeszerzési pályázati kiírásokban konkrétan nem megnevezhetők az alkalmazandó burkolatok, berendezések és szaniterek. Emiatt a fővállalkozók – saját érdekükben – a legolcsóbbakat jelölik meg pályázataikban, s a kivitelezés során további megtakarítások elérésére törekszenek.
A 2000 és 2003 között végrehajtott utas-WC-korszerűsítési, valamint az ezzel egy időben végzett felvételi épületek felújítási programok keretében megvalósított higiénés helyiségek átépítésénél a főépítészi szervezet által kidolgozott alapelvek azért voltak megvalósíthatók, mert ezeket a felújításokat ugyanaz a vasúti szervezet végeztette, felügyelte (5. ábra).

Ez a konstrukció lehetőséget adott az alapelvek érvényesítésére, ám a felhasznált építőanyagok és az alkalmazott szaniterek tekintetében itt sem volt biztosítható az elgondolások szerinti kivitelezés, vagyis az egységes arculat kialakítása.