Előzmények

A tógazdálkodás kialakulása

A Tisza szabályozását követően óriási területek maradtak szárazon a Debrecentől nyugat-északnyugatra húzódó alföldi területeken (1. ábra). A Debrecen városhoz tartozó Hortobágy-pusztán – Polgár–Hajdúnánás vonalától dél felé Karcag–Hajdúszoboszló vonaláig és Balmazújváros–Nádudvar vonalától a Tiszáig – korábban legeltető állattenyésztés folyt. Az elmaradó elöntések hatására kivirágzott a sziksó, a száraz időjárás miatt a növényzet elsatnyult, kiégett, az állatok jelentős része elpusztult. Hagyományos mezőgazdasági hasznosításra ezek az elszikesedett területek alkalmatlanok voltak, ezért felmerült, hogy a vízpótlás megoldásával – öntözéssel – értékessé válhatnak. A tervezés már a XIX. században megkezdődött, de a maira emlékeztető alakjukat a tavak részben az I. világháború idején, részben utána nyerték el.
A végleges megoldás első lépése Debrecen város és a Földművelésügyi Minisztérium között 1912-ben létrejött szerződés volt. A megvalósításra úgynevezett hetes bizottságot hoztak létre a minisztérium és a város szakembereiből.
A földmunkák megkezdése után, 1914 tavaszán született meg az a bizottsági döntés, miszerint az öntözéses, elárasztásos változat – a talaj egyébként gyenge termőképessége miatt – nem fogja meghozni a kívánt hasznot, ezért tógazdálkodással kell értékesebbé tenni a kiválasztott területet. Ekkor a tavak helyét a Csúnyaföld és a Kondáslapos nevű részeken jelölték ki.
A munkálatok lényegesen lassabban haladtak a tervezetnél. Ennek több oka is volt: a nagy háború, a szükséges szakértelem és a munkáskéz hiánya. 1916 tavaszán vasúton már meg is érkezett az első halszállítmány a betelepítéshez, pedig ekkor még csak két tó volt használható [1].

A folyamatos vízellátás érdekében Tiszakeszi magasságában szivattyútelepet építettek, és kiásták a 18 km hosszú, tápláló főcsatornát és a lecsapolócsatornát is, amely a Hortobágy folyóba vezette le a felesleges vizet. A mélyebben fekvő területeket tovább mélyítették és a kitermelt földből építették meg a körtöltéseket. A halastórendszer eredetileg tizenkét tóból állt és az összterülete 2000 kataszteri hold volt. A háború egyre inkább éreztette hatását, ennek ellenére sikerült elérni, hogy 1916 decemberére az érintett hatóságok működőképesnek ismerték el a halastórendszert. (Több helyütt olvasni, hogy a gazdasági vasutat orosz hadifoglyok építették. Valójában csak a halastavak kiásásában vettek részt 1915–1917-ben – évekkel a kisvasút megépülése előtt.)
Jól látható a korabeli és a mai térképeken is, hogy az Öreg-tavak déli határát az 1891-ben megnyitott debrecen–füzesabonyi vasútvonalhoz igazították (2. ábra).

A területgazda Debrecen városnak már az építkezés során elfogyott a pénze, ezért pályáztatás után haszonbérleti szerződést kötött a Haltenyésztő és Halkereskedelmi Rt.-vel a halastavak üzemeltetésére. A szerződés – a bérlő többszöri névváltoztatásától függetlenül – az 1948. évi államosításig érvényben volt.
A sikereken felbuzdulva a későbbiekben – előbb a Keleti-, majd a Nyugati-főcsatorna üzembe helyezése után –, főleg az ’50-es és ’60-as években, még több mint 20 halastavat, illetve víztározót alakítottak ki a Hortobágy területén, ekkor kapta az első tórendszer az Öreg- (Központi) tavak nevet [1].
A Nyugati-főcsatornát 1965 végén helyezték üzembe. Kialakításánál felhasználták a tápcsatorna középső szakaszát is – természetesen a tervezett vízhozamnak megfelelő kibővítéssel. Ennek köszönhetően ezután az Öreg-tavak vízellátása gravitációs úton történt, ezért a tiszakeszi szivattyútelep okafogyottá vált.
Napjainkban a Hortobágy területén számos nagyobb tórendszer üzemel egyrészt víztárolási-öntözési, másrészt halgazdálkodási céllal, összesen 4500 hektárnyi területen.