Megemlítendő, hogy többévi levelezés és személyes egyeztetések után 1925-ben kapta meg az egyesület a kereskedelemügyi miniszter azon válaszlevelét, amely rendelkezett a különféle halszállítmányokhoz kapcsolódó kedvezményekről.
Mindez nem jelenti azt, hogy az ügy végleg megoldódott volna, hiszen a II. világháború után ismét „eladhatatlanná” váltak a halak a vasúti díjszabás miatt, ami az egyébként is ellátási nehézségekkel küzdő országban komoly gond volt.
A szállítás eszközeiről pár gondolat. A tavak gátján épült kisvasúton csille formájú vagonokban szállították a takarmányt és a halat, valamint a víz tápanyagdúsításához szükséges trágyát (9. és 10. ábra).
A nagyvasúti szállításhoz már az I. világháború alatt kifejlesztettek különleges halszállító vagonokat. Ahhoz, hogy biztonságosan szállítható legyen az élő hal, eleinte fahordókba, később fémtartályokba tették a halakat.
A jól szellőztethető vagonok (11. ábra) felszereltsége a következő volt: vízforgató szivattyú; generátor az oxigénfejlesztéshez; lakrész a gépésznek, hogy folyamatosan felügyelhesse a szállítmányt.

Részletes adatok 1965-ből: A kocsi két végén, a forgóvázak fölött vannak elhelyezve az egyenlő forgóvázterhelés érdekében a vízmedencék, a kocsi középső részében vízöblítéses WC és mosdó, a kísérőfülke, a motortér és az oxigéntér. A víztartályok fölött hosszirányban két-két darab fenyőpalló van elhelyezve, ahová a motortérből és az oxigéntérből létrán lehet egy-egy 600×900 mm-es búvóajtón bemenni.
A kocsi főbb adatai:
– nyomtáv: 1435 mm,
– raktérfogat: (4×6,85 m3) 27,4 m³,
– raksúly: 18 000 kg,
– önsúly: 30 000 kg,
– medencék száma: 4 darab,
– tengelynyomás rakottan: 12 000 kg,
– forgócsapok távolsága: 9900 kg,
– bejárható legkisebb pályaívsugár: 100 m,
– engedélyezett legnagyobb sebesség („S” jel): 100 km/h.
A halszállítmányt négy, egyenként 6,85 m³-es vízmedencében helyezik el.
Fontos megemlíteni, hogy az országosan megtermelt élő hal mennyiségének kétharmadát külföldön értékesítették. A hortobágyi halastavak termelése a ’30-as, ’40-es években 2000 t körül volt, de egy-egy évben elérte a 3000 t-t is. Később, a ’60-as évek közepére az országos mennyiség 1200 vagonnyira növekedett. Ebből Hortobágy 150-200 vagonnal vette ki részét. Később volt olyan év is, amikor az országos termelés 30%-át a Hortobágyi Halgazdaság adta. Ehhez a lehalászást télen is folyamatosan végezték (12. ábra). Ebben az időszakban és lényegében folyamatosan 1500-2500 t között változott az éves étkezésihal-termelés mennyisége.
Természetesen a kifogott halakat el kellett juttatni a nagyvasúthoz, ahol át lehetett rakni a 11. ábrán látható vagonokba. Ezt a 9. ábrán látható csillék segítségével oldották meg, majd a szinteltolásos oldalrakodóról (4. ábra) billentették a normálnyomtávú vagonokba.
Érdekes, hogy a szállítási igények országosan 20-30 vagon üzemben tartását tették szükségessé. Míg a II. világháború előtt ezek jellemzően a tógazdaságok tulajdonában és üzemeltetésében voltak, addig 1948 után állami tulajdonba kerültek.

Fényképek forrása:
[Méliusz] – Méliusz Juhász Péter
Megyei Könyvtár Debrecen