Gróf Lónyay Menyhért (1822–1884)

Régi nemesi család sarja. Tizenhét éves korában már jogot tanult a pesti egyetemen. Az 1843–44-es országgyűlés kereskedelmi, majd pénzügyi országos választmányának is tagja, érintkezésben Széchenyivel, akit mindvégig politikai mesterének, eszményképének tekintett. Ismeretei gyarapítása végett bejárta Nyugat-Európa országait, s 1847-ben visszatérve, nagy feltűnést keltett Hazánk anyagi érdekei című munkájával, amely főleg a közlekedési eszközökről nyújtott tájékozást, valódi hézagot pótolva e témakörben.
Az ellenzéki Pesti Hírlapnak, Szalay László, majd Csengery Antal szerkesztősége idején egyik szakértő munkatársa. Az 1847–48-as országgyűlésen Bereg megye követe. Közreműködött az 1848. áprilisi törvények megalkotásában. 1848. szeptember 5-től pénzügyminisztériumi tanácsos, 1849. május 6-tól augusztus 11-ig pedig államtitkár a pénzügyi tárcánál.
A szabadságharc bukása után külföldre menekült, de uralkodói kegyelemben részesülve már 1850-ben visszatért. Nagy szerepe volt a protestáns egyház ügyeinek vezetésében és érdekeinek megóvásában. A hírhedt Thun-féle pátens idején szót emelt a protestáns hitfelekezetek önkormányzati jogai érdekében, az egyházi lapot éppen az ő cikke miatt foglalták le. Buzgalmáért 1860-ban a Békés-bánáti Református Egyházmegye gondnokává, 1870-ben pedig a Dunamelléki Egyházmegye főgondnokává választották.
Az 1850-60-as években keletkező hazai hitel- és pénzintézeteink létrehozásában vezető szerepet játszott. Az Első Magyar Biztosító, a Pannónia, a Magyar Viszontbiztosító és a Magyar Földhitelintézet alapítói közé tartozott s ez utóbbi háromnak elnöke is volt. Emellett a Tisza szabályozása körüli társulati mozgalomnak is megindítója, s később a Tiszavölgyi Társulat elnöke. Jelentékeny része volt az OMGE működésében.
A pénzügyi, gazdasági szakirodalom terén jelentős tevékenységet fejtett ki. 1863-ban jelent meg „Közügyekről” címmel nemzetgazdasági dolgozatainak gyűjteménye. A Statisztikai Közleményekben két vasúti témájú tanulmánya jelent meg: „A hazánk területén létesült vasutak ismertetése: A tiszai vaspálya társaság” (1862), „Magyarországban kamatbiztosítás mellett épült vasutak viszonyai az államhoz” (1863). Két emlékiratával Magyarország számára teljes vasúthálózati tervet terjesztett az OMGE elé.
Képviselőként vett részt az 1861. évi országgyűlésen, hol nagyobb beszédet tartott az abszolutizmus pénzügyi politikáját ostorozva. Az 1865-ben összehívott országgyűlésen jelentős lehetőség nyílt meg számára. Gróf Andrássy Gyulával és báró Eötvös Józseffel együtt hárman vezették Bécsben a kiegyezési tárgyalásokat, s mivel a nehézségek a hadügyön kívül leginkább a pénz- és kereskedelmi ügyek körül forogtak, ezeknél neki mint szakértőnek jutott a főszerep.
1867-ben, a kormány megalakulásakor a pénzügyminiszteri tárcát vállalta el. 1870-ben közös pénzügyminiszterré nevezték ki, s ez idő alatt tartózkodott a magyar közügyektől. Grófi rangra is ekkor emelkedett. 1871 végén, a közös külügyi ügyeket átvevő gróf Andrássy Gyulát váltva, a magyar kormány miniszterelnökeként tért vissza Budapestre. Kabinetjének egyre növekvő elégedetlensége, s a kormányra vágyó Balközépnek mindinkább élesedő támadásai vezettek oda, hogy 1872. december 2-án lemondott. Bukásának okai egyfelől megosztó személyiségében és elképzeléseiben, másfelől politikai kudarcaiban keresendők: nem sikerült egységesítenie a kormánypártot; kormányzati elképzeléseivel felingerelte az ellenzéket, amely végső soron megbénította a parlamenti törvényhozást; nem sikerült rendeznie a horvát–magyar viszony vitás kérdéseit; elmaradt számos régóta ígért reformtörvény megalkotása. Sokak szemében leértékelődött pénzügyi munkássága is, az 1873-ban bekövetkezett pénzügyi válság és a megoldatlan bankügy miatt [2]. Parlamenti helyét megtartotta a Tisza-kormány idejében is. Véleménye függetlenségét a pártfúzió ellenében is megőrizte, s többször tett kísérletet Tisza Kálmán megbuktatására. 1877 februárjában, a költségvetés tárgyalása alkalmával tartotta utolsó nagy parlamenti beszédét, amelyben ez irányú programját fejtette ki. Az MTA igazgató- és tiszteleti tagja, Eötvös József halála után elnöke (1871–84). E minőségében az összes ülésen elnökölt, s még a halála előtt egy héttel tartott ülést is ő vezette.

Visontai Kovách László (1827–1889)

Jogi tanulmányait kitűnően végezte a pesti egyetemen, húszéves korában már jurátus. Az éppen megnyílt 1847–48-as pozsonyi országgyűlésen az országgyűlési ifjúság soraiban kísérte figyelemmel a törvényhozás működését. Az 1848. márciusi forradalom után Pest megye egyik aljegyzője, de a tollat csakhamar fegyverrel cserélte fel. A szabadságharcot egész Világosig végig szolgálta, s fiatalsága dacára századosi rangig emelkedett. A szabadságharc leverését követően Heves megyei birtokán – apjától egy 300 holdas birtokrészt kapott Vámosgyörkön – kezdett gazdálkodni, emellett tanulmányainak élt. A magyar mezőgazdaság felvirágoztatását tűzte ki feladatául. Szorgalmasan írt a Gazdasági Lapokban és megjelent A szántás mesterségéről című könyve. A Pesti Naplóban, amelynek 1856-tól munkatársa, számos cikket adott közre, részint politikai, de főként nemzetgazdasági érdekeinket fejtegető tartalommal. Mezőgazdasággal, állattenyésztéssel és vadgazdálkodással foglalkozó írásai számos lapban jelentek meg az évek folyamán. A gazdálkodás ismereteiben előre­haladva, apja utóbb egész birtokát a kezelésébe adta, amely idővel valódi mintagazdasággá vált.
Az OMGE 1857-es újraszervezésében tevékenyen részt vállalt, 1864 februárjától választmányi tagja. Már 1858 elején mozgalmat indított a Heves megyei Gazdasági Egyesület alakítására, az első gyűlést 1858. április 8-án, a gyöngyösi kaszinóban tartották. Szerkesztette a megyei egyesület évkönyveit, lebonyolította 638 kiállító részvételével a gyöngyösi gazdasági kiállítást. Az egyesület elnökeként megszervezte az 1863 márciusában, Egerben megtartott tanácskozást, amely bölcsőjéül szolgált a Pest–miskolci Vasúttársaságnak. A társaság ügyét külön röpirat megírásával is előmozdította, s emellett számos cikket publikált a Pesti Naplóban a pest–miskolci vasútvonal létesítésének kérdésében. Több anekdota a mai napig él arról, hogy a hatvan–miskolci vasutat végül miért nem Gyöngyösön át vezették: az egyik szerint Fackh Oszkár közlekedési miniszteri tanácsos, akihez erős baráti szálak fűzték, úgy akart neki kedveskedni, hogy a vasutat az ő birtokán keresztül vezeti át; egy másik szerint a vonal irányát kártyán nyerte el Tisza Kálmántól; vagy, hogy Gyöngyös és Vámosgyörk vetélkedett azért, hol vezessen a vasút, ő pedig kijelentette, ingyen bocsátja rendelkezésre a szükséges földterületet, amellyel Vámosgyörk javára dőlt el a kérdés. A vonal nyomvonalának megváltoztatása mögött sokan őt látták, holott neki ehhez vélhetően semmi köze nem volt, bár kétségkívül származott belőle haszna [3].
Az 1861. évi országgyűlésre a gyöngyöspatai kerület választotta képviselőnek, s mindjárt a felirati párthoz csatlakozott. Ettől fogva minden országgyűlésen tagja volt a képviselőháznak. Deák Ferenc is érdemesítette bizalmára. Az 1865–67. évi országgyűlésen a képviselőház háznagyává választották. 1866 végén tevékenyen részt vállalt a kiegyezési tárgyalásokban, a Deák Párt megalakításában, a Deák Kör szervezésében, amelynek igazgatója is lett. Az országgyűléseken ritkán szólalt fel, szakértelmét különösen pénzügyi, vasúti s általában nemzetgazdasági ügyekben érvényesítette. 1871-ben Gyöngyös város díszpolgárává avatták. Alapító és választmányi tagja a Magyar Földhitelintézetnek, nevéhez fűződik a Gyöngyösi Takarékpénztár és a Gyöngyösi Lapok létrejötte. Elnöke volt a Heves megyei és jászsági lótenyésztő bizottságnak, alapító tagja, majd haláláig elnöke az Első Magyar Gyapjúmosó Gyárnak. 1876-tól a Honvédsegélyző Országos Egyesület alelnöke volt [4].

Gróf Forgách Antal (1819–1885)

Pozsonyban született, elemi és középiskoláit ugyanott végezte, jogot a pesti egyetemen tanult. A hivatalnoki pálya fokozatain gyorsan áthaladt, a kancellária fogalmazóságát 1843-ban a fiumei kormányzó-tanácsosi állással cserélte fel, majd ugyanazon évben a váltó- és kereskedelmi főtörvényszék előadója, 1844-ben tanácsosa lett.
Az országgyűlésre nemcsak az ellenzék, a kormány emberei is csoportosultak. A felsőház konzervatív pártjában, az Apponyi Györgyhöz csatlakozott ifjak között találjuk. Tapasztalatai nem voltak, de tehetségével, felkészültségével jó támogatást ígért a kormánynak, amely 1846-ban a váltó-főtörvényszékhez ülnöknek, a következő évben kamarai tanácsosnak neveztette ki. 1849. augusztus második felétől a kassai kerület főbiztosa. 1853-ban a cseh helytartóságban alelnöki, 1859-ben belügyminisztériumi osztályfőnöki tisztet viselt. A következő évtől Morvaország és Szilézia, majd Csehország helytartója. Az 1861-es országgyűlés feloszlatását és báró Vay Miklós lemondását követően, július 18-tól Magyarország főkancellárja. Hivatali ideje elején, legfelsőbb rendelkezésre, a politikai perek, a sajtóperek, egyes büntetőjogi ügyek esetében újra bevezette a hadbírósági rendszert, feloszlatta az alig egy éve alakult, választott megyei és városi bizottmányokat, valamint a választott tisztviselői karok működését. Főkancellárságának idejére esett a Nedeczky István, Almásy Pál és társaik ellen, az általuk szervezett összeesküvés ügyében megindított vizsgálat, amelynek folyamán Benyiczky Lajos volt országgyűlési képviselőt, 1848-as honvéd ezredest fogságba vetették, akit a haditörvényszék 1865. március elején bitóra ítélt, de a legfelsőbb kegyelem az ítéletet fogságra változtatta. Schmerling belügyminiszter az 1863–64. évi mozgalmakat az önkényuralom megerősítésére igyekezett felhasználni, s még a főkancellárt is túl önállónak, nemzeti szelleműnek tartotta, ezért 1864. április 22-én pozíciójából felmentette. 1865 augusztusától Nógrád vármegye főispánja. Az újra egybehívott országgyűlést megelőző választásokat úgy intézte – ha már a politikai helyzet megváltozott –, hogy a Deák Párt jutott túlsúlyra a vármegyében. A második felelős minisztérium megalakulása után főispáni székéről lemondott, báró Wenckheim Béla belügyminiszter előterjesztésére az uralkodó gróf Forgách József cs. kir. kamarást nevezte ki főispánná. Az alkotmányos időkben Losonc országgyűlési képviselője volt [5].
1861-től a Szent István Kőszénbánya Társulat vasútépítési terveinek egyik fő pártfogója, a koncesszió egyik tulajdonosa. Közbenjárt a Pest-losonci Vasúttársaság gyors megalakulása érdekében, hogy az 1863-as aszályos időjárás miatt kihirdetett szükségállapotot kihasználva, a helytartótanácson keresztül, az ínségi munkákra fenntartott alapból 400 000 Ft-ot juttathasson a tőkehiányos vasúttársaság megsegítésére. Azonban Bécsben császárhű politikusként és főkancellárként sem volt elég befolyása a kért egymillió forint elsőbbségi kölcsön megadásához. Az 1865-ben csődöt jelentő vállalat őt kérte fel az uralkodónál való közbenjárásra. A csőd sikeres rendezését neki tulajdonították, nem kétséges, hogy ebben döntő szerepet vállalt. Ezt követően a Magyar Északi Vasúttársaság elnöke volt, annak államosításáig.