Lukácsy Sándor (1815–1880) pomológus (gyümölcstenyésztő), látva, hogy a vasút építéséhez és annak későbbi üzemeltetéséhez jelentős területek hasznosítatlanul állnak parlagon, az 1860-as években a vasúti területek mielőbbi fásításának megkezdését szorgalmazta. Hogy támogatást nyerjen, 1867-ben gróf Mikó Imréhez, a magyar királyi közmunka- és közlekedési miniszterhez intézett levelében a vasutak párkányainak élő fákkal történő szegélyezését sürgeti. Pomológusként elsősorban a régi nemes gyümölcsfajok megőrzését és terjesztését emelte ki. Ezenfelül a vasútüzem biztonságát is hangsúlyozta, miszerint bizonyos növényfajok védelmet nyújthatnak hófúvásokkal, árvizekkel szemben. A földterületek hasznos értékesítése által egyes iparágak előmozdítását említette levelében, valamint a termést hozó növényekre jövedelemforrásként is tekintett. Többek közt az eperfa (Morus sp.) ültetését javasolta, mivel e faj kedveli a hazai klímát és a talajt, illetve selyemhernyó-tenyésztés révén a selyemtenyésztési ipar fellendülését várta. E nagyszabású munkák kivitelezéséhez, a vasúti vonalak fásításához faiskolák létesítését javasolta.
Lukácsy levelére választ nem kapott, így a vasúti vonalakon történő fásítási terv számára lezárult, azonban Magyarország fásítási ügyeivel az 1880-ban bekövetkezett haláláig fáradhatatlanul foglalkozott. A parlagon lévő vasúti területek hasznosítására azonban az igény továbbra is megvolt a vasutasokban, ezért az 1870-es és 1880-as években megkezdődtek a kertészeti telephelyek létesítései. 1879-ben a magyar királyi államvasutak Hivatalos Lap című kiadványának 34. számában rendelet jelent meg „A vonalak befásítása ügyében”, amelyben rögzítették, hogy a vonalak mentén az éghajlat- és talajviszonyoknak megfelelő gyümölcsfák, cserjék, szegélynövények, egyéb hasznot hozó fás szárú növények és lágy szárú virágok telepítése indokolt. A sövények telepítését – a vasúti pálya mentén – szükségesnek tartották a kerítések lecserélése miatt. A cserjéket bevágásokba, gyümölcs- és egyéb hasznot hozó fákat az őrházak és állomások környékére javasolták telepíteni, egyfelől a növények védelme miatt – hiszen szemben nyílt vonallal, védettebb helyen lehetnek –, másfelől kidőlő fák sem veszélyeztették a vasúti közlekedést. Természetesen a munkák szakszerű és költséghatékony kivitelezéséhez a szakemberek jelenlétét elengedhetetlennek tartották.
A létesítendő ültetvényeket nemcsak a pálya védelmére tervezték, hanem a telepítendő növényzet díszítő értékét is fontosnak tartották, továbbá bevételi forrásnak is tekintették. A növényi szaporítóanyag előállításával, valamint a növények gondozásával és nevelésével foglalkozó dolgozókat ösztönözték, 30%-os jutalékban részsültek a bevételből. Ezenfelül, hogy az ültetésre tovább sarkallják a dolgozókat, évenként három különdíjat osztottak ki az osztálymérnökségek közt.
A vasúti vonalak fásításában jelentős fejlődést eredményezett Erschinger János kertész tanár munkássága: „A vasúti töltések és lejtőinek befásítása, valamint a vasúti vonalak bekerítése gyümölcsfákkal és hasznot hozó bokornemekkel” című értekezése, amely Eduard Lucas – a német pomológiai intézet megalapítója – könyvének fordítása. Az 1889-ben Újpesten megjelent mű az egész országban elterjedt és elősegítette a vasúti kertészetek létesítését. Részletesen tárgyalja a környezeti feltételeket, a vasúti töltések égtáji és domborzati fekvését, illetve a talaj minősége szerint növényfajokat ajánl, például az ártéri területekre fűzfákat, magasabb hegyvidéki területekre pedig tölgyek telepítését javasolja a vasúti vonalak mellé. Természetesen minden telepítendő növényfajjal kapcsolatosan részletes talaj-előkészítési és -ápolási munkákat is közzé tesz.
Értekezésében Erschinger részletezi a vasúti töltések fásításának menetét. Egyfajta teraszosítást képzelt el, a töltés két oldalában gyümölcsfákat, bevágásokba, alacsony töltésekre köszmétét és más alacsony habitusú gyümölcstermő cserjéket javasolt (1. ábra).

A szabad pálya mentén (sík területen) oszlopos és terülő alakfákat tervezett. Ilyen jellegű korona kialakításához alma- és körteféléket javasolt (2., 3. ábra).
Ershinger a telepítendő növényfajok (tölgy, fűz, eperfa, szőlő- és gyümölcsfajok) ismertetése mellett azok telepítési, metszési és egyéb ápolási munkáit is közölte.

Az 1890-es évekig nem volt központosítva a vasúti vonalak fásítása. Osztálymérnökségenként, vonalanként eltérő volt a telepítések módja. Ennek rendezésére az 1894-ben megjelent „Útmutatás a vasúti területek befásításáról” című XXIV. 101. utasítás. Az utasítás előírta, hogy a vasút területén felhasznált növényeket központi faiskolákban, illetve telephelyeken kell szaporítani. A telephelyek kiválasztásánál elsődleges szempont volt, hogy azok összefüggő területen legyenek, és a székhelyállomásokhoz vagy központi helyen lévő állomásokhoz közel helyezkedjenek el. A cserjék neveléséhez – amelyeket a vasúti pálya hófúvás elleni védelmére használtak – kisebb faiskolákat mindegyik pályamester székhelyállomásán ki kell alakítani. Az utasítás részletezi a növények ápolását (szaporítás, metszés, növényvédelem), amely munkák elvégzése az őrház lakóinak és a vonalőrök feladata volt.