A helyváltoztatás igénye egyidős az emberiség történetével. Az ösztönös mozgást a mindenkori létfenntartás szükségszerűsége tartotta fenn. A társadalom és a gazdaság fejlődése azonban a mozgásigényt foko­zatosan tudatossá és szervezetté tette. Ez az emberi akarattól függő helyváltoztatás a mai értelemben vett közlekedés, amelynek lényege személyek és tárgyak meghatározott célba juttatása. A közlekedés, tervezett és szervezett jellegéből következően, mindenkor technikai eszközök és emberi erőforrás igénybevételével valósul meg.
Kezdetben, a kereskedelem és a katonaság által támasztott közlekedési igények a tengereken és a hajózásra alkalmas belvizeken, valamint szárazföldi „kitaposott útirányokon”, később kővel kiépített utakon, nyertek kielégítést.
A XVIII. század második felében kezdődő ipari forradalom, a bányászat és a vasgyártás fejlődése, a gőzgép feltalálása, a gyáripari termelés bővülése kényszerítette ki a lassú, drága és bizonytalan, már elégtelenné vált, primitív közlekedési mód leváltását, a vasúti közlekedés kialakulását, elterjedését.
A fejlődés természetesen nem kerülte el a közúti és a vízi közlekedést sem, és a helyváltoztatási módok repüléssel való bővülését követően kialakult az a gazdasági és szolgáltató tevékenységet ellátó komplex közlekedési rendszer, amely világszer­te, a mezőgazdaságot és az ipart követően, a gazdaság tercier szektoraként működik. Ennek az összetett közleke­dési rendszernek meghatározó résztvevője a vasúti ágazat.
Története az ipari, bányászati anyagmozgatás céljait szolgáló fa, ké­sőb vas­­nyompályák alkalmazásával vette kezdetét, ami a már szélesebb körben alkalmazott közforgalmú lóvasúttal folytatódott. Az „igazi” vasútról azonban a George Step­h­enson nevéhez kötődő gőzmozdony megjelenésétől, illetve a részleges gőzüzemű, az angliai Stockton–Darlington vasútvonal 1825. szeptember 27-ei megnyitásától beszélnek a vasúttörténészek. Az első teljesen gőzüzemre tervezett és épített vasútvonal, a Liverpool–Manchester Vasút megnyitására 1830. szeptember 15-én került sor.
A gőzüzemű vasút angliai sikerének híre gyorsan bejárta az ekkor már jelentős ipari fejlődést mutató országokat, amelyek – követve Anglia példáját – megkezdték vasúthálózataik tervezését, építését. Európában a kontinens első gőzüzemű vasútvonalát Belgiumban, Brüsszel és Mechelen között nyitották meg 1835. május 1-jén, amely egyben a világ első államvasútja volt.
Ezután öt földrészen kezdte meg és folytatta egyre nagyobb sikerrel karrierjét a vasúti közlekedés. A gőzüzemű vasút robbanásszerű elterjedését bizonyítja, hogy az első vasútvonal üzembe helyezésére Amerikában, az USA-ban 1831-ben, Ázsiában, Indiában 1852-ben, Ausztráliá­ban, Victoria államban 1854-ben, Afrikában, Egyiptomban 1856-ban már sor kerülhetett.
A vasúti közlekedés versenyképességét jelzik a modern kor olyan lenyűgözően szép és magas komfortfokozatot biztosító járművei, mint a TGV, az AVE, az ICE vagy a Sinkanzen szerelvények, amelyek üzemi körülmények között 200–300 km/h-s sebességgel szállítják utasaikat, erőteljes konkurenciát teremtve ezzel 600–700 km-n belül a légi közlekedésnek. A további fejlődés lehetőségeit vetítik előre napjaink vasúti sebességi rekordjai, amelyek csúcsán az 500–600 km/h sebességgel száguldó európai és távol-keleti csodaszerelvények állnak.
A közlekedés, és az annak meghatározó részét képező vasúti ágazat technikai elemeinek értékelése mellett azonban semmiképp sem szabad megfeledkezni arról, hogy a szakmailag összetett infrastruktúrából és az azon közlekedő járművekből álló vasúti rendszerek középpontjában mindenkor a gondolkodó, szellemi alkotó, tervező, döntéshozó, megvalósító, szervező és működtető ember áll. A vasúttörténeti visszaemlékezésekben ezért méltóképpen kell megemlékezni a felvillantott, hangsúlyos események tükrében az azokban kiemelkedő szerepet vállaló vezéregyéniségekről csakúgy, mint az azokban részt vevő „közkatonákról”, a vasutas társadalom tagjairól.

A magyarországi közlekedés- és vasútfejlesztés a kezdetektől a kiegyezésig

A vasutak megjelenése előtt Magyarország közlekedése rendkívül elmaradott volt, a kereskedelem egyre növekvő szállítási igényeit nem volt képes kielégíteni. Mind a közutak mennyiségi és minőségi elégtelensége, mind a folyami hajózás korlátai az ország gazdasági fejlődésének akadályozó tényezőjévé, gátjaivá váltak.
A nemzeti ébredés, a reformkor időszakának politikai vitáiban mindinkább előtérbe került az elmaradott közlekedési viszonyok felszámolásának szükségessége. Az 1825–1827. évi pozsonyi országgyűlés átfogóan tekintette át az ország közlekedésének helyzetét, és – a kereskedelmi igényekhez igazodóan – javaslatot tett 12 közlekedési fő irány kijelölésével annak fejlesztésére. Itt említették először Magyarországon, hivatalos fórumon a vasutat.
A vasútépítés útkereső fázisában, József nádor javaslatára, a császár 1827. szeptember 3-án jóváhagyta egy Pestről Kőbányára vezető lebegővasút próbaszakaszként történő megépítését, e jóváhagyás az első magyarországi vasútengedélyezési okiratnak tekinthető. A próbavasút üzemszerű működtetésre való alkalmatlansága hamarosan kiderült, így azt elbontották.
Az angliai sikeres vasútépítések híre termékeny talajra hullott az ország felemelkedéséért tevékenykedő reformpolitikusok körében, akik egyre inkább a vasutak létesítését helyezték közlekedésfejlesztési terveik középpontjába. Az 1832–1836. évi pozsonyi országgyűlésen a vasútügyben jól tájékozott résztvevők megvitatták a magyarországi vasútépítés lehetőségeit és feltételeit. Ennek eredményeként napvilágot látott az 1836. évi XXV. törvénycikk, amelyet – annak ellenére, hogy a vasutak mellett a csatornák építéséről is intézkedett – az első magyar vasúti törvényként tartanak számon. A törvénycikk kijelölte azt a 13 útvonalat, amelyekre a kormány vasútépítési engedélyt adhat ki.
A törvényi felhatalmazás alapján számos javaslat készült a magyar vasútháló­zat kialakítására, és sor került az első vasútvonalak megépítésére is. Elsőként a Pozsony–nagyszombati lóvasút épült meg 49,5 km hosszon, amelyet 1846. június 1-jén adtak át a forgalomnak.
A magyar kereskedelmi tőke erősödése lehetővé tette, hogy befektetési lehetőséget keresve – az osztrák tőke konkurenseként – hazai vállalkozók is bekapcsolódjanak a magyarországi vasútépítésekbe. A magyar és osztrák tőkéscsoportok vasútépítési elképzelései, amelyek egymástól eltérően a Duna bal, illetve jobb partján látták célszerűnek a magyar és az osztrák főváros vasúti összeköttetésének megteremtését, komoly politikai vita forrásává váltak. Az országgyűlés végül a bal parti vasútvonal mellett foglalt állást, így a Magyar Középponti Vasút Társaság megépíthette a tervezett vonal első ütemeként a Pest és Vác közötti 33,6 km-es gőzüzemű vonalszakaszt, amelynek ünnepélyes átadását 1846. július 15-én tartották. A vasút első gőzmozdonyait Belgiumból szerezték be.
A Pest–váci vonal üzembe helyezése után nyílt meg 1847. szeptember 1-jén a 99 km hosszú Pest–Szolnok vonalszakasz, majd 1848. augusztus 20-án adták át a 17 km-es Pozsony–Marchegg vonalszakaszt. A szabadságharc idején a magyarországi vasutak hossza 243 km volt, abból már 176 km gőzvontatással működött.
Ebben az időszakban a magyarországi közlekedés- és vasútpolitika kialakításában gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos szerepe meghatározó volt. Kossuth a fiumei kikötő mielőbbi vasúti megközelítését tartotta elsődleges feladatnak, és az 1843. évi javaslatával két keresztirányú vasútvonal megépítését kezdeményezte: egyiket a lengyel határtól Fiuméig, a másikat az osztrák határtól Erdélyig vezetve. Széchenyi a Helytartótanács Közlekedési Bizottmányának vezetőjeként fogott hozzá egy átfogó közlekedésfejlesztési program kidolgozásához, amely „Javaslat a magyar közlekedési ügy rendezésirül” címmel, 1848-ban jelent meg. A „Javaslat” konkrét, összehangolt hálózatfejlesztési tervet tartalmazott a közúti, a vasúti és a vízi közlekedésre vonatkozóan. Négy vasúti fővonal, négy – fővonalakból kiágazó – mellékvonal és négy szárnyvonal megépítésére tett javaslatot. A fővonalak Pestről, illetve Budáról kiindulóan:

• a Duna bal partján, Pozsonyon át az osztrák „Nordbahn”-ig;
• Székesfehérváron át a Balaton déli partján vezetve Fiuméig;
• Szolnokon át Aradig, későbbi folytatással Erdély irányába;
• Miskolcon át Kassáig, jövőbeni kapcsolat lehetőségével Galícia felé.

A vonalak összes hosszúsága 2260 km.
A „Javaslat” kimondta, hogy a vasúti fővonalak vonalvezetését nem lehet „vállalkozók önkényére bízni”, és egyértelműen állást foglalt a vasútépítések állam által történő finanszírozása mellett. További nagy érdeme, hogy a Monarchia Bécs-centrikus vasútfejlesztési elképzeléseivel szemben a magyar vasúthálózatot Pest és Buda központtal kívánta megvalósítani, elősegítve ezzel a főváros fejlődését is. Széchenyi „Javaslat”-ának átnézeti térképét az 1. ábra szemlélteti.
Az 1848. március 23-án megalakult első független magyar kormányban gróf Széchenyi István (2. ábra) lett a közmunka- és közlekedésügyi miniszter. Ebben a minőségében javasolta, hogy: „Az ország szívétől a határszélig vezető vasútvonalak az állam által sürgősen építtessenek meg.”

A Jellasits fegyveres betörését követő politikai helyzetben a kormány lemondott. Az első felelős magyar kormányában a közlekedési tárca irányítását Csány László vette át, aki 1849. június 3-ai leiratában a Magyar Központi Vasút Igazgatóságának tudomására hozta, hogy a vasút kezelését az állam nevében átveszi. Ezzel az 1849-es forradalmi kormány – még ha rövid időre is – megvalósította a magyarországi vasutak államosítását.
A szabadságharc leverése után osztrák törekvések érvényesültek a vasútpolitikában, a már megépült vonalakat integrálták a birodalom állami kezelésű hálózatába. A magyarországi vasútvonalak a korábbi engedélyokiratokban rögzítettek szerint állami irányítással épültek tovább. A Vác–Pozsony vasútvonalat 1851-ben adták át, amivel megvalósult a Pest–Bécs vasúti összekött