Síntörés Herceghalom előtt

Alig néhány évvel a sok emberéletet követelő 1916-os herceghalmi katasztrófa után, újabb halálos kimenetelű vonatszerencsétlenség történt Torbágy és Herceghalom települések között. (Biatorbágy hivatalosan Bia és Torbágy egyesítése után, először 1950 és 1958 között, majd 1966-tól volt összevont település, hivatalos helységnév. Előtte, és 1958–1966 között két különálló település volt).
1922. május 15-én reggel 8 óra 40 perckor a Budapestről Graz felé induló, 14 kocsiból álló, 1302-es gyorsvonat síntörés miatt kisiklott, az első hírek szerint sok halott és sebesült lehetett (1. kép).

A Keleti pályaudvarra érkező bejelentés után hamar megindult az első segélyszerelvény a helyszínre munkásokkal, orvosokkal, tisztviselőkkel, majd Hegyeshalmy Lajos kereskedelemügyi miniszter és Kelety Dénes államtitkár, a MÁV elnök-igazgatója is a helyszínre érkezett [1]. Sajnos, a legrosszabbra kellett számítaniuk.
A baleset körülményeiről először annyit lehetett tudni, hogy a ma már ívkorrekció miatt használaton kívüli herceghalmi vasúti híd után egy kis sugarú ívben, a hazai vasúthálózat egyik „legveszedelmesebb” helyén következett be. Síntörés miatt a szerelvény utolsó nyolc kocsija kisiklott, és négy lezuhant a 8–10 m-es töltésről. Ezek között volt egy étkező-, két I. osztályú Pullman- és egy régebbi II. osztályú kocsi. A vonat épen marad t része, a mozdony és az azt követő három kocsi a kettészakadás után a Westingshouse-fékek működésbe lépésével automatikusan megállt. Ezek a kocsik a sebesültek ellátása után továbbközlekedtek Bécs felé. Az első jelentések szerint a szerencsétlenségnek két vagy több halottja és 16 sebesültje lehetett. A kisiklás után a közelben lakók azonnal a helyszínre siettek a sebesültek mentésére. A zsúfolásig tömött (kb. 350 utas) vonaton külföldi és magyar kereskedők, bankárok, földbirtokosok és arisztokraták, illetve különböző fürdőhelyre igyekvő turisták is utaztak. Hamar kiderült, hogy két halottja biztosan van az esetnek. A felső-sziléziai nagybirtokos, Reitzenstein báró feleségének és Lovas Sándornak, a Magyar Wolframlámpagyár 40 éves igazgatójának az életét már nem lehetett megmenteni. Az ellátott sebesültek száma ekkor már 36 volt, akiket vonatokkal szállították budapesti kórházakba. Közülük nyolc személy életéért küzdöttek az orvosok. Szerencsésnek mondhatta magát ugyanakkor Ullmann Adolf báró, a Magyar Általános Hitelbank vezérigazgatója, aki könnyebb sérüléssel megúszta [2].
A vizsgálat azonnal megindult, hogy a lehetséges okokat kiderítsék. Gyorsan kezdett körvonalazódni, hogy a baleset elháríthatatlan rendkívüli esemény következménye, ugyanis síntörés történt, és ez okozta a kisiklást. Ez korábban a legritkább esetben idézett csak elő katasztrófát. A valószínűsíthetően már repedezett, anyaghibás sín a nagy sebességgel haladó gyorsvonat mozdonyának súlya alatt eltörhetett, és a negyedik kocsi kerekei már beleakadtak. A hatóságok a helyszínen megállapították, hogy emberi mulasztás nem történt. A romok eltakarítása és a pálya helyreállítása azonnal megkezdődött, ezalatt egy vágányon folyt a közlekedés. 1922. június 17-ére a több mint 100, helyszínre rendelt munkásnak sikerült helyreállítani a megrongálódott pályát, így újra két vágányon folyhatott a közlekedés [3].
A vonalszakaszon történt újabb katasztrófa – a személyi felelősségre vonás nélkül is – rávilágított arra, hogy a pálya felújításra, újjáépítésre szorul. A korábbi kisiklások és az 1916-os tragédia felvetették már a rekonstrukció szükségességét, de mindaddig azokat még nem kezdték el. Hogy a további baleseteket megelőzzék, a közlekedési hatóság kezdemé­nyezése nyomán, 1923-tól a Budapest–Győr vonalon jobbjáratú közlekedést vezettek be a jelzők jobb láthatósága érdekében [4]. Ugyanakkor a vasútvonal és a herceghalmi állomás átépítésére csak az 1970-es években került sor [5].

A torbágyi robbantásos merénylet

Az 1-es vonal ezután sem „nyugodott”. Miközben a torbágyiak a búcsúra készülődtek, a templomukat feldíszítették és a vendéglős már a másnapi bált készítette elő [6], az 1931. szeptember 12-én 23 óra 30 perckor a Keleti pályaudvarról induló 10-es számú, Bécs, Passau, Köln, Oostende útvonalon közlekedő gyorsvonat ellen merényletet követett el egy akkor még ismeretlen személy. Amikor a szerelvény hetedik kocsija 0 óra 8 perckor [7] elérte a torbágyi 40 m-es, 1898-ban épített vasúti viaduktot [8], óriási detonáció történt. Ennek következtében a sín 7,10 m hosszúságban elrepedt, kirobbant, a mozdony a 26 m-es mélységbe zuhant, magával rántva számos vagont. A hetedik kocsinál a Westinghouse-féktömlő elszakadt, így az első hat zuhant csak le, és amelyik alatt robbant a bomba, az még ki sem siklott [9].  
Az óriási robajt messziről is lehetett hallani. Bia és Torbágy lakossága is felriadt. Mivel Torbágy volt közelebb a balesethez, az ottani önkéntes tűzoltóság parancsnoka fújt először riadót. Az állomás forgalmi tisztje táviratban haladéktalanul jelentette az eseményt Budapestnek. A helyiek azonnal érzékelték, hogy a viaduktnál történt a szerencsétlenség, oda fej­vesztve futottak segíteni. A koromsötétben szurokfáklyával megvilágított helyszínen szörnyű kép tárult a szemük elé. A híd alatt, a Füzes-patak felett, négy összetört, romhalmazzá vált vagon feküdt: egy háló-, egy poggyász-, két személykocsi és a porrá zúzott, füstölgő mozdony. A viadukt bal lábánál még két vagon feküdt: egy háló- és egy harmadosztályú kocsi. A későbbi vizsgálatokból kiderült, hogy a szerelvény sebessége a sínről való lelépéskor 66 km/h volt, majd a zuhanáskor 102 km/h-ra emelkedett. Ez okozta a vonat nagyfokú rongálódását [10]. Fent a hídon kivilágítva és magányosan álltak az épségben megmaradt vagonok, amelyekből sokkos állapotban néztek ki a megmenekült utasok. „Rémült jajkiáltás, halálhörgés hallatszott a mélységből. Magyarul, németül, angolul kiabáltak segítségért a lezuhant kocsikban rekedt utasok. Egyetlen jajkiáltás volt a völgy.” [9]
Eközben az illetékesek irányításával, a fűtőház dolgozói Ferencvárosban azonnal hozzáfogtak a segélyvonatok összeállításához. A mentőkkel egyidejűleg mozgósították a rendőröket, a csendőröket és a katonaságot is. A mentést így gyorsan el tudták kezdeni; egy sok emberéletét követelő vasúti szerencsétlenség kezdett körvonalazódni. Hamar előkerült az első elhunyt is, Krecsmarik József MÁV-segédtiszt, akinek a feje teljesen összeroncsolódott. Az utászok egymás után emelték ki a holttesteket a roncsok alól. Közöttük volt napszámos, postatiszt, vasutas, három belga, egy angol hölgy, de volt egy szörnyű fülke is, ahol gyakorlatilag mindenki összepréselődött, meghalt. A munkások a szerencsétlenül járt utasok tetemeit a közeli út szélére helyezték, és az egyik hálókocsiban talált lepedőkkel takarták le. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy azon a napon kivételesen kevés utas volt a vonaton, összesen 105 jegyet [7] adtak el a 11 kocsiból álló szerelvényre. Ennek az lehetett az oka, hogy szombat az izraeliták ünnepnapja volt.
Pirkadatkor derült csak igazán fény a katasztrófa valós méretére (2. kép).

A sérültek száma 17 volt [10]. Vasárnap 11 órára sikerült a romokat átkutatni, majd elkezdődött azok eltakarítása és a 22 elhunyt elszállítása is. A közlekedés rövid ideig szünetelt a vonalon, a robbantás éjszakáján Budapest felé közlekedő Orient expresszt is megállították.