Eközben a rendőrség több gyanús embert is őrizetbe vett, de még nem voltak forró nyomon. Az egyik közülük a budapesti, 26 éves Leipnik Márton technikus, vasesztergályos volt, akinek írása kísértetiesen hasonlított a merénylet helyszínén talált levélhez, ráadásul ő már szerepelt a rendőrség előtt korábban egy nagyszabású, a Schillinger-féle bolsevista üggyel kapcsolatosan. Emellett egy személy jelentkezett a rendőrségen azzal az információval, hogy egy 30 év körüli férfi kocsit kívánt tőle bérelni Csehszlovákiába, az Ipoly környékére való utazásához. Leipnik ellen rádiókörözést is kiadtak, és a hatóságok is elkezdték a gyanúsított, tettestársai és bombagyáruk felkutatását. Nagybátyjánál, dr. Nagy Hugó kommunista ügyvédnél időközben a román rendőrség házkutatást tartott Temesváron, ahol egy rádióállomást találtak, így joggal feltételezhették, hogy a lakás egy titkos irányítómunka helyszíne volt [14].
Ezalatt Bécsben az a hír kapott szárnyra, hogy az életben maradt utasok szerint nem történt semmilyen robbantás. Ők ugyanis nem hallották a detonációt, ráadásul a viadukt is épen maradt. A merénylet így csak kitaláció, a kisiklás igazi okát el akarják titkolni. A szerencsétlenség után még egy felháborító eset is történt: Luhr József torbágyi lakos a balesetet követően a sebesültek és elhunytak holmijait meglopta. Őt azonnal letartóztatták, majd bíróság elé állították, és egy hónapnyi fogházra ítélték [15].
Eközben egy érdekes bejelentés is érkezett a rendőrségre. Egy győri személy állítása szerint már szombat este értesült a bécsi gyors ellen tervezett merényletről húgától, aki a korzón hallotta ezt. Ekkor senki sem vette még komolyan. Amikor azonban másnap meghallotta a híreket a rádióban, tudatosult benne ennek valós tartalma. Győr ekkor a kommunista sejtrendszer gócpontjának számított, így a hatóságok megkezdték a szervezet tag­jainak kihallgatását [16]. Emellett azonban újabb és újabb nevek kerültek elő.
A „legígéretesebb” mind közül Matuska Károly Szilveszteré volt (5. kép), aki magyar állampolgárként Bécsben lakott, és – állítása szerint – ő maga is az érintett vonaton utazott, sőt meg is sebesült. Korábban jelentős mennyiségű (10 kg ekrazit) robbanóanyagot vásárolt, amivel nem tudott elszámolni.

A bécsi rendőrség hamar elfogta, letartóztatta, és megkezdődött a kihallgatása. Története is, hogy a vonaton utazott és a mélybe zuhant, de alig sérült meg, meglehetősen gyanús volt. Ugyanúgy, mint a lakhelyének meghatározása és az ekrazit felhasználása (gyár­kéményeket akart lerobbantani). Matuska 1892-ben a bácskai Csantavéren született, kántortanító volt, az I. világháború alatt a géppuskásoknál szolgált és tiszt lett. 1918 után Budapesten lakott és üzletemberként dolgozott, nagyobb vagyonra tett szert, több házat is vásárolt. Ezután Bécsbe költözött, és különböző üzleti tevékenységet folytatott, Tattendorfban volt egy lakatosgyára a közelben lévő kőbányával. Ezzel leplezhette a robbanóanyag-vásárlásait és kísérleteit. Feleségével és 11 éves kislányával lakott Ausztria fővárosában. Kihallgatásakor többször is megváltoztatta véleményét, ártatlannak vallotta magát. Végül 1931. október 12-én Matuska bevallotta, hogy ő és két – meg nem nevezett – társa követte el a torbágyi és az északkelet-­németországi jüterbogi pokolgépes merényletet. A lakásán tartott házkutatás során újabb bizonyítékok kerültek elő, amelyek a bűnösségét megalapozták. A magyar hatóságok kérvényezték Matuska Ausztriából történő kiadatását [17].
A további vizsgálatok kiderítették, hogy Matuska valóban a „halálvonaton” utazott, de nem az egyik lezuhant kocsiban, hanem az utolsó vagonban, és csak könnyebben sérült meg. Ekkor már az Anzbach melletti merénylettel kapcsolatban is meggyanúsították. A legfőbb kérdés az volt, mi késztette ilyen „bestiális tettre”? A gyanúsított közben megnevezte lehetséges bűntársát, az őt hipnotizáló Bergmannt, aki leginkább képzelete szüleménye lehetett, a többi mesés történetével együtt. Matuska egyre zavartabban viselkedett, felmerült az elmebaj lehetősége is. Jól tudta ugyanis, ha nem nyilvánítják őrültnek, halálbüntetésre számíthat: Németországban lefejeznék, Magyarországon felkötnék. Lassan minden kirakós darab összeállt a merénylettel kapcsolatosan. A hatóság szerint Matuska a budakeszi erdőben alkotta meg pokolgépét, majd onnan Torbágyra vitte, a bűnjeleket pedig a lágymányosi tóba dobta.
Már 1931. december 5-ére tervezte a merényletet, ekkor azonban a kezében felrobbant véletlenül a gyutacs, és emiatt még meghiúsult a terve. Ezután 10-én három napra beköltözött egy helyi gazda csőszkunyhójába, majd 12-én este félórás munkával rögzítette a szerkezetet, ami végül előidézte a katasztrófát. Tette hát­terében pénz- és feltűnési vágya, illetve gyilkolás iránti szenvedélye állhatott. Habár kiadatása iránt megtörténtek a hivatalos magyar intézkedések – a halálbüntetést nem alkalmazó –, Ausztriában, 1932. június 15-én állt bíróság elé az anzbachi merénylet miatt. Végül hatévnyi steini szigorított börtönbüntetésre ítélték, majd ennek letöltése után utasítják ki az ország területéről, és ekkor felelhet Magyarországon szörnyű tetteiért. Ekkorra a rendőrség már nem nyomozott bűntársak után, mivel úgy gondolták, tettét egyedül vitte véghez [18].
Ezt követően az osztrák hatóságokkal történő megegyezés alapján Matuskát hazaszállították a magyarországi tárgyalásra. Erre 1934. november 5-én került sor (6. kép), ahol az elsőfokú bíróságon halálra ítélték. Ezt később a tábla és a Kúria is helybenhagyta, és jogerőre emelkedett.

Ugyanakkor ezt a szomszédos országban letöltött börtönbüntetése után lehetett csak végrehajtani, amit Ausztria meg is vétózott, és a kiadatás megtagadásával fenyegetőzött. Ennek letelte után Matuska 1938. február 23-án kegyelmet kapott Horthy Miklóstól a büntetés végrehajtásának nemzetközi akadályaira tekintettel, így életfogytiglani fegyházra ítélték, majd Vácra szállították. A fegyházban egy olyan találmányon dolgozott, amellyel elkerülhető lenne egy vasúti katasztrófa. Az ezzel kapcsolatos terveit elküldte a szabadalmi hivatalhoz [19]. A II. világháború alatt, 1944-ben nyoma veszett Matuskának, ezt követően legendák születtek róla [10]. Az egyetlen hitelesnek tűnő információ alapján, miután a Vörös Hadsereg elfoglalta Vácot, Matuska – nevelőtisztjét meggyőzve – hazamehetett Csantavérre. Ott azonban a jugoszláv hatóságok elfogták és börtönbe zárták Újvidéken, ahol – egyes források szerint – 1945 elején felakasztotta magát [20].
A merénylet megítélése idővel változott. A rendszerváltás előtti történetírásban úgy jelent már meg, mint a Gömbös Gyula és Horthy Miklós által, saját politikai céljaikra felhasznált bűncselekmény. Őket terheli a fő felelősség. A torbágyi vonatrobbantás után bevezették a statáriumot, amit Horthynak preventív jelleggel nem sikerült korábban még elfogadtatnia. Emellett az ügyet óriási kommunistaellenes propagandára is fel lehetett használni. Így a nagypolitika által megrendezett merénylet kezdett körvonalazódni – véli Nemes Dezső történész. Ennek bizonyítékai például, hogy csökkent utaslétszámmal közlekedett a szerelvény, és egy tehervonatnak a bécsi gyors előtt kellett volna áthaladnia a viadukton, tehát alatta robbant volna a bomba. Mint ahogy Matuska „magányos merénylőként” való beállítása is több sebből vérzik, hiszen egyedül nehezen lehetett kivitelezni a cselekményt, ő inkább áldozat volt [7]. A legújabb történettudományi kutatások szerint is Matuska egy kényszermegoldás, az egyedüli tettesség kényszermegoldása volt.
Az akkori kormányköröknek az lett volna a legjobb, ha van tettes, és az bolsevista. 1931. szeptember 13-a után már csak pár hét volt a Károlyi utáni kormányváltásig. Egyúttal a (szélső)jobboldal is aktivizálódott, Gömbös szerepe egyre inkább felértékelődött. A nyomozás során időközben elkövető sem volt, majd pár héttel később került csak elő Matuska, aki nem vállalta, hogy kommunista, csak a merénylet elkövetését. Vargyai Gyula történész következtéseit és elméleteit az üggyel kapcsolatban még lehetne sorolni, ugyanúgy, mint a további nyitott kérdéseket [21]. Az igazság, a 100%-ig igazolható elkövető(k) személye és minden autentikus részlet talán sosem derül ki. E tanulmánynak nem is célja ennek kiderítése.
A merénylet után a hidakon a megrongált 42,8 kg-os felépítményt 48,3 kg-osra cserélték. Az új terelősíneket a balesetnél szerzett tapasztalatok alapján a korábbi kialakításnál nagyobb hosszban a hídfők végétől számítva 15 m távolságra a csatlakozó pályában túlvezették. Ezt az előírást később beépítették a vasúti hídszabályzatba, és alkalmazását országosan kötelezővé tették. Megszigorították a vasúti pályák felügyeletét, gyakrabban voltak vonal­bejárások és pályaellenőrzések. 1931 de­cemberéig a Nemzeti Munkavédelem nevű szervezet vasutas tagjai őrködtek a vasúti létesítményeknél, hidaknál, alagutaknál és az állomásoknál egy esetleges következő szabotázs elkerülése céljából [10].
Még 1933-ban a korábbi hídszerkezetet kicserélték, de a vonal villamosítása után – a megnövekedett sebesség, tengelyterhelés és a hídszerkezet lehajlásának csökkentése miatt – 1941-ben újabb megerősítést kapott. 1944-ben Wiesner Lajos őrmester, a torbágyi és a herceghalmi hídőrség parancsnokának köszönhetően a viadukt megmaradhatott. Wiesner ugyanis félre­vezette a híd robbantására kivezényelt egységet, akik a németek visszavonulásakor a kiadott felrobbantási parancs ellenére nem robbantotta fel a viaduktot. [22].
Mivel a térségben vasútvonalban levő több kis sugarú ív jelentősen lassította a forgalmat, 1975 és 1977 között a vonalat északabbra helyezték át, és új helyre került a biatorbágyi vasútállomás is. Ennek az átalakításnak lett az áldozata a hírhedt viadukt is, amelyet 1979 után már nem használtak, és hamar romlásnak indult. Miután a völgyhidakra a MÁV nem tartott igényt, felmerült a lebontásuk is. A település azonban átvette a hidakat a vasúttársaságtól, elvégezték az állagmegóvást, és azóta a jobb vágány hídján sétaút vezet át, illetve kilátóként funkcionál, míg a bal oldalit lezárták (7. kép) [23]. A viadukt 2018-ban bekerült a Pest Megyei Értéktárba [24].

A történelmi emlékezetben élénken él „biatorbágyi rém és a merénylet” azóta is. Számos kutatás, irodalmi alkotás és film megihletője. A teljesség igénye nélkül: Bozsik Péter Az attentátor című bűnügyi regénye, Várkonyi Zoltán 1959-ben Merénylet címmel a Matuska-sztoriról forgatott filmje vagy az 1982-ben Simó Sándor rendezésében készült Viadukt című film, amely a főszereplő életének azt az egy évét mutatja be, amikor a vasúti merényleteket elkövette. 

Konklúzió

Mindent összevetve megállapítható, hogy az 1-es vonal „halálszakaszának” tartott Bia-Torbágy és Herceghalom közötti rész az 1916-os, sok emberéletet követelő herceghalmi katasztrófa után sem „nyugodott”. Az 1922-es baleset oka előre nem látható műszaki hiba, síntörés volt, míg az 1931-es torbágyi szándékos cselekmény, robbantás miatt következett be. Sajnos mindkét katasztrófa számos emberéletet követelt, és megmutatta azt, hogy az 1-es vonal az I. világháborús túlterheltsége és az el nem végzett rekonstrukciók miatt életveszélyes volt. Az adott szakaszon a vasúti közlekedést illetően történtek változások, a pálya átépítésére azonban az 1970-es évekig még várni kellett. A viadukt mára látványossággá vált, és a történelmi emlékezet őrzi – szomorú – örökségét.