(*A cikk a Hadmérnök VI. évfolyam 4. számában azonos címmel megjelent írás, képekkel, térképekkel kiegészített, szerkesztett változata.)

A második bécsi döntés hatása az észak-erdélyi vasúthálózatra

Az első világháború kitöréséig a vasútépítés „hőskora” gyakorlatilag Magyarországon is befejeződött. A 100 éve aláírt trianoni békeszerződés a magyar vasúti hálózatot is súlyosan érintette, mert egy organikusan kiépített hálózat szerkezetét módosították mesterségesen. Mivel teljes területi revízióról nem beszélhetünk, az első bécsi döntéssel 1938 őszén kezdődő terület-visszacsatolásokkal nem állt helyre a korábban egységes magyar vasúti hálózat. Állami beavatkozásra volt szükség a korábban megszakított vasútvonalakon a forgalom helyreállítása érdekében, illetve a MÁV Szeretfalva és Déda között egy új vasútvonal építésére kényszerült. Erre azért volt szükség, mert 80 évvel ezelőtt, 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában kihirdetett második bécsi döntés vasúti közlekedési szempontok helyett a német gazdasági érdekeket vette figyelembe (1. ábra).

A feszült magyar-román viszony megoldása: a második bécsi döntés

A Magyar Királyi Honvédség 1939 márciusában, a kedvező nemzetközi helyzetet kihasználva, megszállta a trianoni békeszerződéssel elcsatolt Kárpátalját. Ezt követően az amúgy is feszült magyar-román viszony tovább romlott. 1940. május végétől a határ mindkét oldalán ismételten számottevő csapatmozgás kezdődött. A magyar kormány 1940. június 27-én olyan határozatot hozott, hogy amennyiben Románia teljesíti a Szovjetunió ultimátumát, vagyis átadja Besszarábiát és Észak-Bukovinát, akkor érvényt szerez a magyar területi követeléseknek. Augusztus elejére a két ország közötti politikai feszültség szinte tapinthatóvá vált, és a katonai felvonulás már olyan méreteket öltött, hogy a háború kitörésének veszélye reálissá vált.
A vitás kérdések rendezése érdekében 1940. augusztus 16-án Turnu-Severinben (Szörényvárott) kezdődő tárgyalások augusztus 24-én zátonyra futottak és megszakadtak.
Augusztus végére Magyarország a román–magyar határ közelében összevont három hadsereget és közvetlenül a fővezérség alá rendelt alakulatokat, több mint 550 ezer katonát. Ezzel szemben a magyar felderítési adatok szerint a román hadsereg Erdélyben 16 gyaloghadosztályt, 2,5 lovashadosztályt, 3 hegyi, 1 gépkocsizó és erőddandárt vonultatott fel Erdélyben. A kétoldalú tárgyalások kudarca után a háború kitörése elkerülhetetlennek látszott. Ezt támasztja alá az is, hogy Werth Henrik gyalogsági tábornok, a Honvéd Vezérkar főnöke 1940. augusztus 23-án délután kiadta az irányelveit a Románia elleni támadó hadműveletek megindítására. A kiadott parancsoknak megfelelően a magyar csapatok augusztus 27-ére már elfoglalták a kijelölt megindulási körleteiket, amikor a német és az olasz diplomácia vezetői augusztus 30-ára – valószínűleg román kérésre – Bécsbe rendelték a magyar és a román külügyminisztert és megfigyelőként gróf Teleki Pál miniszterelnököt [1].
A diplomáciai lépés nem véletlenül történt, hiszen a nagyhatalmak közül elsősorban Németországnak, de Olaszországnak sem állt érdekében, hogy Magyarország és Románia között komoly fegyveres konfliktus törjön ki. Ezért a megoldás érdekében a politika és a diplomácia történetében jól ismert Divide et impera!, azaz az Oszd meg és uralkodj! elvet alkalmazták. Ugyanis a német birodalmi szempontok nemcsak a háború elkerülését, hanem a magyar-román feszültség életben tartását is megkövetelték. A második bécsi döntés olyan szempontból is fontos, hogy maradéktalanul sikerült a német politikai érdekeket érvényesíteni, vagyis a határozatban konzerválták a magyar-román ellentéteket. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy sem a magyar, sem a román fél nem lehetett maradéktalanul elégedett a német és olasz közbelépés eredményeivel, miközben mindkét ország külpolitikai mozgástere csökkent. A román diplomácia minden lehetőséget kihasznált annak érdekében, hogy a gazdasági érdekeire hivatkozva Erdélyben minél nagyobb területet tartson meg. Ilyen szempontból nem lehet véletlennek tekinteni, hogy a MICA bányavállalat aranybányáinak 80%-a Romániában maradt, ugyanis a vállalkozás részvényeit még a bécsi tárgyalások előtt Hitler helyettesének, Herman Göringnek a testvére kapta meg [2].
A Torda környéki gázlelő helyekkel kapcsolatban is hasonló szempontok érvényesültek. A döntőbírósági ítélet meghozatalánál a „döntőbírák” a német gazdasági érdekek miatt megnyugtatóbbnak látták, ha a tordakissármási földgázmező továbbra is román fennhatóság alatt marad. Később ezt a területet a magyar közvélemény nagyon gyorsan „Göring-öbölnek” vagy „Göring-hasnak” nevezte el. Egyértelmű, hogy a német politikai és gazdasági megfontolások sokkal inkább befolyásolták a döntőbíróságot, mint a közlekedési szempontok. A földgázlelő helyekkel együtt ugyanis a Budapest–Nagyvárad–Kolozsvár–Sepsiszentgyörgy-vasútvonal Apahídtól délre, Tordakenderes–Székelykocsárd–Ma­ros­lu­das–Nyárádtő közötti vo­nal­szakasza az országhatáron kívül esett (2. és 3. ábra). Ezért Székelyföldnek az ország többi részével nem volt közvetlen vasúti összeköttetése. A korabeli közlekedési viszonyok között közúton nem lehetett megoldani teljesen Székelyföld bekapcsolását az ország társadalmi és gazdasági vérkeringésébe.

A második bécsi döntés értelmében a Magyarországnak ítélt területekről a román hatóságokat és hadsereget 14 nap alatt kellett kivonni. A határozat 1. és 2. §-a értelmében a határ helyszíni kijelölésével, illetve a román kiürítéssel és a magyar bevonulással kapcsolatos kérdéseket román-magyar vegyes bizottságoknak kellett tárgyalnia. A határvonal számottevő kiigazítására és ezáltal a vasúti közlekedés feltételeinek javítására ezeken a tárgyalásokon még reális lehetőség sem nyílt.
A megszakított vonalszakaszon – a nemzetközi szerződésen alapuló – az úgynevezett rendes vasúti forgalom is csak nehezen, különleges rendszabályok hatálybaléptetése mellett indult el [3]. A vasúti szállítókapacitás korlátozott lehetőségei miatt 1940. november elejétől, vagyis a Magyarországon át Romániába irányuló német csapat- és anyagszállítás negyedik hetében a megszakított vonalat is igénybe kellett venni az átmenő katonai forgalom lebonyolítása érdekében. A német hadvezetés ezt a vonalat használhatta is, az úgynevezett tancsapatok átszállítása után a Görögország és a Szovjetunió elleni felvonulás során. A szállítások ütemét, a meglevő engedélyek és a jó szervezettség ellenére, nyilvánvalóan csökkentette, hogy a megszakított vonalon a német katonavonatok irányítását a magyar katonai vasúti hatóságoktól az illetékes román szervek vették át [4].