Összességében kijelenthető, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején épült nagyfolyami hídjaink pillérei, hídfői a mai napig „szolgálatban vannak”. Különösen igaz ez a víz alatti részekre: az át- és újjáépítések során meglévő idő-, anyag- és forráshiány miatt igyekeztek minél jobban felhasználni a meglévő alépítményeket, illetve minimalizálni az azon végrehajtandó beavatkozásokat.

Ennek eredménye egyebek között az, hogy a pillér- és nyíláskiosztások gyakorlatilag a mai napig változatlanok (2. táblázat). A rácsos szerkezetű mederszerkezetek nagyobb támaszközei 100 m körül alakulnak, míg az ártéri szerkezetek helyenként rácsos, máshol gerinclemezes kialakításúak, akár az 50 m támaszközt is meghaladva. A felszerkezetek statikai váza általában változott. A kéttámaszú tartókat az évtizedek során fokozatosan váltották fel a folytatólagos többtámaszú tartók, melyek a felszerkezetre nézve kedvezőbb erőjátékot eredményeztek, azonban az alépítményre legtöbb esetben nagyobb vízszintes erőket adtak át.

Alépítményi kérdések, problémák

Amint az a történeti áttekintésből kiderült, nagyfolyami hídjaink víz alatti részeinek kora jellemzően meghaladja a 100 évet.
Valamennyi ilyen híd esetében a századforduló körül épült keszonok alkotják a mederpillérek alapozását (2. ábra). Az alapozási módszer lényege, hogy a meder­fenékre egy alul nyitott süllyesztőszekrényt helyeznek, melyben egy aknacsövön keresztül túlnyomásos munkakamrát hoznak létre (felül lég- és anyagzsilippel elzárva a külvilágtól). A túlnyomás hatására a víz kiszorul a munkakamrából, ahol így a föld száraz körülmények között kitermelhető és – a zsilipeken át – üríthető. A kitermeléssel párhuzamosan a süllyesztőszekrény tetején fokozatosan építik a kőfalazatot. A föld kitermelésével és az önsúly növekedésével a szekrény fokozatosan süllyed a mederfenék alá. A terv szerinti alapozási szint elérésekor a munkakamrát és az aknacsövet kibetonozták.

A kor műszaki fejlettségének megfelelő módszerrel épült alapozásokat, illetve az arról induló felmenő falakat több behatás érte, illetve éri, és ez a meghibásodásukhoz vezethet:

• A víz alatti részek közvetlenül és folyamatosan a folyami áramok (víz és hordalék) romboló hatásának vannak kitéve, ami a szerkezet kimosódását, üregesedését idézheti elő (fuga, magbeton).
• A pillérek körül kialakuló örvények a mederfenéken kimosást, mederelfajulást okozhatnak, ennek következtében csökkenhet a támaszok befogási hossza.
• A hordalék, a jégzajlás, az esetleges hajó­ütközés a felületi rétegeket (burkolat, őrfal, keszon acélköpenye) károsíthatja.
• A felmenő falak javítása, helyreállítása során beépített anyagok jellege, minősége, valamint a beépítési technológia meglehetősen heterogén, de mindenképpen kontrollálatlan volt. Emiatt az inhomogén pillérek például hajóütközéssel szembeni ellenállása, a nyírási teherbírás, a csorbulással szembeni felületi szilárdság kérdéses.
• A folytatólagos többtámaszú tartók elterjedésével a fix támaszoknál figyelembe veendő fékezőerő jelentősen megnőtt a hatásszakaszok növekedése, valamint a vonatkozó szabványelőírások változása miatt. Az eredetileg kéttámaszú tartók viselésére épített, koros pillérek alapozás-felmenő fal kapcsolata ezen erők (hajlításból eredő húzás) felvételére nem alkalmas.