Erről Lovas Gyula vasúti történetíró így ír:
 „Az újjáéledő kommunista hatalom bizalmi emberei hamar Szombathelyre utaztak, hogy ott beszámoljanak a forradalom alatt Tapolcán történtekről. Ezután megérkeztek Tapolcára azok az igazgatósági tisztviselők, akik feladatul kapták a forradalom, s a sztrájkok idején történtek további tisztázását. Ezek elsősorban a szakvezetőktől kívántak tájékozódni, akik a legtöbb esetben már betörtek az újra megerősödött kommunista vezetésnek. Néhány vasutast még Szombathelyre is külön behívattak, hogy további részleteket tudjanak meg a tapolcai eseményekről. A hatalom szerveinek a kezében több fénykép is volt a tapolcai szobordöntésről, a felvonulásról, a vasutas nemzetőrökről. 1957 elején több vasutast is bekísértek a rendőrségre. Ezek a kihallgatások azonban feltehetően megfélemlítésül szolgáltak, különösképpen akkor, mikor nagyobb arányban folyt az MSZMP szervezése. A megfélemlítettek nagyobb része inkább vállalta, hogy ismét belép a Pártba, semmint újra a rendőrségre kerüljön. Amikor 1957 februárjában egyre hangosabb lett a »márciusban újra kezdjük« jelszó, az államhatalom attól tartott, hogy március 15-én valóban kirobbanhat a forradalom. A rendőrséggel, illetve egyéb karhatalmi szerveivel megkezdte azok letartóztatását, akiktől a forradalmi napokban tanúsított magatartásuk alapján tartani lehetett attól, hogy az esetleges új forradalomban is részt vállalnak.
1957. március 4-én éjszaka szedték össze ezeket a tapolcai vasutasokat. Letartóztatásuk előtt lakásukon formális házkutatást tartottak, csakúgy, mint mindazoknál, akiket ezekben az órákban az ország egész területén letartóztattak. Összesen 16 tapolcai vasutas került ekkor a rendőrségre.
Tapolcán a vasút foglalkoztatta a legtöbb munkást. Közel ötszázat. Októberben a vasúti fűtőház dolgozói közül kerültek ki a főhangadók, a szovjet emlékmű ledöntői, a vörös csillag leverői, a sztrájkok szervezői. Még ma sem csillapodtak le a kedélyek. A letartóztatottakat előbb Tapolcán egy napon át felváltva vallatták, közben ütötték-verték őket. Kinek orrán, kinek száján dőlt a vér. Ezután Veszprémbe szállították a letartóztatottakat, a megyei főügyészségre. Többüket internálták Kistarcsára. A legtöbbjüket utána a vasúttól elbocsátották.
Az akkor győztes hatalom mindenkit megkeresett, akivel le akart számolni. Így az 1957-ben megszervezett Pályafenntartási Főnökséghez Tapolcára helyezett Huss Ferencet is megtalálták. Azzal a szándékkal érkezett Tapolcára egy nyomozó százados, hogy Huss Ferencet letartóztatja. A rendőri szervek lépéseiket csaknem minden esetben megtárgyalták előzőleg a szolgálati vezetőkkel. A tapolcai vezetőmérnök azonban kiállt Huss mellett, s azzal érvelve, hogy az újonnan szervezett Pályafenntartási Főnökség munkájában Huss pótolhatatlan, felelősséget vállalva érte, megmentette a letartóztatástól.”
Ebben a rettegett hangulatban, a politikai komisszároktól, besúgóktól hemzsegő országban és környezetben indult útnak a Tapolcai Pályafenntartási Főnökségen is a munka. A 4. ábrán bemutatott akta tartalma sok egyéb érdekes dolgot is felfedett ezekről az emberekről, az akkori világunkról. A 82. számú akta Budai Kálmán pályamesteré, amelyet fia, Budai Zoltán főpályamester őriz és adott kölcsön az emlékirat hitelességének igazolására.

Szükség is volt, hogy a munkára összpontosuljon a figyelem, hiszen a Tapolcai Pályafenntartási Főnökség újjászervezésekor a Tapolcához vezető vonalak rendkívül rossz állapotban voltak. Viszont a „népi demokrácia” fejlődéséhez, az ország újjáépítésének folytatásához csak a vasúti szállításokra lehetett alapozni. A vasutak korszerűsítéséhez, az utak építéséhez, a Ferihegyi repülőtér bővítéséhez nagyon komoly kőszállító vonatok közlekedtetésére volt igény.
Az 1950-ben kiépült vasútvonalon Uzsabányáról napi hat-nyolc szerelvény bazalt zúzottkövet (3-4000 tonna) indítottak útnak, amely vagy Boba, vagy Tapolca felé vette útját. Emellett Sümegi Bazaltbányáról, Zalahalápról, Badacsonytomajról, Badacsonytördemicről, Nemesgulácsról is küldték a bazalt építőanyagot az ország minden szegletébe, zugába. A diszeli kőbányából kisvasúton beszállították a követ Tapolcára, majd az itt kiépített magas rakodón keresztül engedték a vasúti kocsikba. Így nem volt ritka az a nap, amikor Tapolca állomáson akár 10 000 tonna mennyiségű zúzott kő is áthaladt. A minden irányba való szállítás miatt a főnökség vonalai, állomásai nagyon túlterheltek voltak, így a kritikusabb pályarészek (kis sugarú ívek, alépítményi hiányosságokkal bíró szakaszok) fenntartása fokozott odafigyelést, jó munkaszervezést, több energiát követelt.
Az ’50-es évek végén megjelent szakaszos jellegű karbantartástól várták a javulást, illetve ebben az időszakban kezdett elterjedni és a 60-as évek elején felvirágozni az alázúzalékolós fekszintszabályozás. Vele párhuzamosan megjelent első kisgépekkel (az EVA vibrátoros aláveréssel) próbálták kiváltani, illetve hatékonyabbá tenni az aláverési munkákat.
Mivel apám pályamesteri irodája és a szolgálati lakásunk egy épületben volt (a II. világháború előtt Eszterházy megálló rakodóhely [mrh], majd utána Uzsapuszta mrh szolgálati helyiségei), így minden szabad időmet az apám irodájában töltöttem, vagy ha munkaellenőrzésre ment, akkor vele tartottam és néztem a pályamunkások munkáját. Nagyon szerettem ezeket a kiruccanásokat. Csodálattal hallgattam az aláverő csapatok ütemes csákányozását, ritmusát. Ahogy ők mondták, az a jó aláverő, akinek jó a hallása és ki tudja verni a „négyes ütemet”. Néztem az ikerütközők alázúzalékolását. Persze az már akkor is előfordult, hogy az elverődött végű síneknél nem sok foganatja lett és velem meg is tanították, hogy hol, mit érdemes csinálni, mert ahogy mondták, „ha majd te vasútmérnök leszel, akkor ne feledd, hogy milyen fárasztó a mi munkánk, a pályamunkások sorsa”.
Nagyon szerettem ezek között az emberek között lenni. Az 1+18-20 fős pályamunkáscsapatnak, amelyben szinte évekig nem volt változás, illetve csak annyi, hogy a tehetséges fiatalok mehettek vonalgondozói, pályaőri és előmunkás-tanfolyamra, mint a jövő utánpótlása. 65 év távlatából is szinte a teljes létszám nevére emlékszem. Kinek milyen volt az étkezőtáskája, a bőr vagy fa kisbőröndje. Arra, hogy kinek verték ki puskatussal a csend­őrök a fogát, vagy hol és mennyit volt börtönben, mert fellázadt a Rákosi-rendszer ellen. Nem titkoltak előlem semmit. Tőlük hallottam először azt, hogy Rákosi elvtárs beszél nem az „ötéves”, hanem az ő téves tervéről, a „dolgozó népéhez” helyett pedig a dolgozó nép éhez. Azt nagyon szerettem, amikor először 12 évesen felvettek nyáron két hónapi munkára és megtanítottak a síncsavarok kúpba való rakására, vagy az Oetl-kengyelek hengerbe való pakolására.
Visszakanyarodva az induló Pft.-főnökséghez, tehát szinte minden irányban elkészültek a tervek a vonalak átépítésére, felújítására.