– Mindkét terhelési mód esetében laza lekötés esetén az inercia nagysága egy minimumértékig csökken, majd amikor a síntalp alátétlemez-bordák közé befeszülése (az egyes sínleerősítéseknél eltérő erősséggel) működni kezd, növekszik.
– A 77 cm aljkiosztású vágány keretmerevsége szoros sínleerősítések esetében csak 4%-kal kisebb, mint a 60 cm aljkiosztásúé, míg laza lefogásoknál ez a különbség 20%-ra növekszik.
A [3] irodalom a nyolc erővel történt terhelés laza sínleerősítések esetében nyert eredményeit javasolta használatra, mondván, ezek megfelelő biztonsággal nyert értékek. Azonban nem adja meg, hogy a kihajlás nagyságának függvényében bekövetkező inerciaváltozást hogyan kell kezelni.
A kísérletek folytatásáról szóló [4] irodalom beszámol az 1961. évi eredményekről, amelyek közül egy diagramsorozatot mutat a 4. ábra.

A nyolc erővel és az egy koncentrált erővel elvégzett kísérletek eredményeiből levont fontos megállapítás volt, hogy azonos anyagú aljakkal készített, eltérő aljkiosztású vágánymezők esetében 2 cm-nél nagyobb kihajlásnál mindössze 5-10% közötti a megállapított inerciák különbsége. (A 4. ábrán látható az az érdekes eredmény is, hogy a vasbeton aljas mező keretmerevsége jelentősen – például 5 cm kihajlásnál 50%-kal – a faaljas mezőé alatt marad a vizsgált kihajlási tartományban.)
Vasbetonaljas vágánymezőre vonatkozó értékeket az 1. táblázatban közöl [4].
Összefoglalóan elmondható, hogy a vágánymező oldalirányú inerciájának értékét erősen befolyásolják a vizsgálati támaszköz nagysága mellett azok a tényezők, amelyek a VTKI kísérleti eredményei alapján megállapíthatók:
– a vizsgálat során alkalmazott terhelés módja,
– a vizsgálat során kialakuló deformáció (kihajlás) mértéke,
– a sínleerősítések állapota (szorossága),
viszont az eltérő aljkiosztás hatása elhanyagolható.